F. gyorsan idősödő édesanyja „gonosszá válásának” folyamatát nap nap után saját bőrén tapasztalhatta: például akkor, amikor szolgálatba indult, s az ezerszer elpróbált uzsonnacsomagolásában, gyakran magában az uzsonna összetételében is hibákat észlelt. Így például a szalvéta helyett színes, azbeszt-cinkkel és egyéb, a nyomtatás által a festékkel bevitt anyagokat tartalmazó, mérgekkel telített újságpapírba csomagolta. Máskor meg a mélyhűtő legmélyéről előkerült kolbász és szalonna vagy húsdarab került a csomagba, amelynek kicsomagolása után a tömény mennyiségű fokhagymával átitatott hússzag közt egy idegen ízre szagolt rá. Ilyenkor a „vénasszony” volt a legenyhébb kifejezés, amit az anyjára mondott, máskor meg egy ártatlan rutinvizsgálatról szóló egyszerű kérdést anyja egészségügyi és kórházi kezeltetéséről a kurta „a rosseb eszi”-vel intézett el.
Voltak persze hevesebb szócsatáik, verbális összecsapásaik is, amit az egész nemet érintő gyalázkodásnak is fel lehetett volna fogni, úgymint: – Anyja, nem tudod hová tetted el a palacsintasütőt, cigánypecsinyit akarok sütni?
Szóval ilyen és ehhez hasonló, kölcsönös sértések sokasága és az egyre sűrűsödő edénycsörgés és sodrófapárbaj jellemezte késői együttlétüket, mely sokkal békésebben is alakulhatott volna, mint alakult. Különös tekintettel a végső búcsúra, mely karácsony táján történt meg F. elhalálozásával.
Egész december a gyilkos kór általi betegség jegyében telt. A nyelni már nem tudó, kívülről étkeztetett, egyre fogyó ember oly nehezen várta az év legvégére tervezett disznó levágását. A karácsonyi ünnepek közeledtével a feszültség kezdett eluralkodni a családban, anyósom temetésén már a zord idő miatt nem vett részt, de maga az idő sem mutatkozott túl kegyesnek a disznó levágására.
A karácsonyt még megérte, az utána következő időszakban azonban gyorsan romlott az állapota. Már csak a cigaretta tartotta fenn. A reggelente a szomszédoknál elfogyasztott kupicáról már régen lemondott. S a disznóvágásra kiszemelt nap hajnalán elhunyt. Temetésén a „Közelebb, közelebb, Uram hozzád”-ot énekelték a falusiak, a friss sírra a december végi, végleg megnyugodott időjárás, amolyan égi jelenlét jeléül, a nap lenyugvó fényét hintette. A magára maradt édesanya néhány hónap múlva ment utána. Közös családi sírjukban végképp megbékéltek…
Azóta sem hagy nyugodni: hogyan mérgesedhet el a viszony egy családon belül, a külvilág szemében végtelenül szeretetre méltó két kedves és segítőkész ember – jelen esetben anya és fia között? Ilyenkor a múlt traumáiból bőven részesülő emberek nehéz utóélete jut eszembe, valamint a csak nagy késéssel, a rendszerváltással érkező jóvátételi szándék, mely sok esetben csak annyit ért már, mint a halottnak a csók.