Aiszkhülosz: Oreszteia; Szabadkai Népszínház, Szabadka; rendezte: Szőcs Artur m. v.
A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának harmadik bemutatója ebben az évadban Aiszkhülosz Oreszteiája. A XXI. század embere már nagyon keveset tud a görög mitológiáról, márpedig a görög irodalom alkotásai úgy jöttek létre, hogy mindenki, aki akkor bármilyen módon befogadója volt ezeknek a műveknek, minden történetet pontosan ismert. De nemcsak az ókori görögök ismerték őket, hanem így maradt ez évszázadokon, évezredeken át egészen az elmúlt körülbelül száz évig. Azóta lassan mi, európaiak is elveszítettük klasszikus műveltségünket, ami azért sajnálatos, mert az ókori görögök a történeteikkel, kultúrájukkal nagyon fontos, az emberi természetre, kapcsolati viszonyokra vonatkozó ősi bölcsességet adtak át évszázadról évszázadra utódaiknak. Ezzel az életet könnyebben érthetővé és elviselhetővé tévő tudást veszítettük el.
Aiszkhülosz Oreszteiája ún. bosszúdráma, mint például a Hamlet, amelynek egyik őstörténete épp Agamemnón története. Agamemnón mükénéi király a görög csapatok vezetője volt a trójai háborúban. Útban Trója felé elkövetett egy bűnt, ami miatt nem tudtak tovább haladni, csak akkor, ha feláldozta elsőszülött gyermekét, Iphigéniát. A király nem tehetett mást, bemutatta az áldozatot, megölte a saját lányát. Felesége, Klütaimnésztra ezt nem tudta megbocsátani férjének, és míg az a háborúban harcolt, maga mellé vett egy férfit, aki a szeretője lett. Amikor Agamemnón a tízéves háború után hazatért, felesége úgy tett, mintha örülne neki, bíborszőnyeget terített a lába elé, és fürdővel kínálta fáradt urát. A fürdőből kilépő királyt – Aiszkhülosz tragédiájában – Klütaimnésztra egy hálóval vagy lepellel körbevette, majd leszúrta. Ezután az asszony és szeretője, Aigiszthosz uralkodtak Mükénében. Agamemnónnak és Klütaimnésztrának volt még két gyermeke: Élektra és Oresztész. Oresztész már évek óta távolt volt otthonától, amikor az apját meggyilkolták, és a városban mindenki abban reménykedett, hogy majd egyszer hazajön, és bosszút áll a gyilkosokon. A trilógia második része erről a bosszúról szól: Oresztész megöli anyját és annak szeretőjét, miután Apollón isten megparancsolta neki, hogy térjen haza, és álljon bosszút apja gyilkosain. Az anyagyilkosság azonban a görög kultúrában a legnagyobb bűnnek számított, ezért a bosszúállás istennői, az Erinnüszök állandó üldözés alá veszik Oresztészt, akit Apollón sem tud megvédeni, ezért Pallasz Athénéhez, a bölcsesség istennőjéhez fordulnak igazságszolgáltatásért, aki felmenti Oresztészt, mivel egy isten parancsára cselekedett, és mert a férj meggyilkolása is súlyos bűn, ami nem maradhat bosszulatlan.
A mi századunk embere már nem tud mit kezdeni a hős fogalmával, sem az önfeláldozással, sem az elvhűséggel. Ebből a századból nézve a görög mítoszok hősei érthetetlenek, sőt gyakran nevetségesek. Egyéni és többnyire kicsinyes célok vezérlik a ma emberét, közösségi áldozatot hozni nemigen szokás már. Az előadás ebből a nézőpontból mutatja be Agamemnón és Oresztész történetét. Ezt a távolságtartást a történettel szemben legerősebben a díszlet és a jelmez (Kovács Dániel Ambrus m. v.) érzékelteti: a jelmezek kizárólag nejlonból készültek, a díszlet fő anyaga is ez. Korunk emblematikus anyaga. Műanyag világ, műanyag emberek, műanyag értékek, nejlonnal beborított, megfojtott planéta. Ebből a nejlonvilágból az ókori ember, hős, tragédia elsősorban érthetetlen, és talán máshogy nem is, csak iróniával közelíthető meg.
Agamemnón (Csernik Árpád) hazatérése nem diadalmenet. Egy fáradt, erőtlen, kedvetlen ember érkezik meg, fegyver helyett mankó van a kezében, de így is ünneplik. Megszólalásai azonban enerváltak, nem mond lelkes győzelmi beszédet, az ünneplést nem veszi magára, nem érdekli. G. Erdélyi Hermina (Klütaimnésztra) szerepformálása más. Ő nem távolítja el magától ilyen nagy mértékben a szerepét, értelmezésemben azért, mert a sérelme, hogy férje a „karrierje” érdekében képes volt feláldozni a lányát, manapság ugyanolyan ismert és fájdalmas jelenség, mint már az ókorban is volt. Klütaimnésztra gyűlölete és bosszúja számunkra talán érthetőbb, mint Agamemnón harc és hősi élet iránti vágya. A hazatért király tehát áll az emelvényen, felesége dicshimnuszokat zeng mellette, majd leengedik a bíborszőnyeget: egy hosszú, piros nejlonfóliát, Agamemnón elindul lefelé a lépcsőn, hogy felesége ajánlatára fürdőt vegyen, ám belebotlik a piros fóliába, az köré fonódik, vergődik benne, nem tud szabadulni, majd eltűnik a belső teret/szobát/fürdőt jelképező nejlonfalú, mozgatható, forgatható nagy kockában. A király dicsőségét hirdető bíborszőnyeg lesz az a lepel, amely megbénítja és könnyű prédává teszi őt felesége számára. Ezután már csak azt látjuk, hogy valaki ebben a belső térben vért fröcsköl a királyra és a mögötte feszülő nejlonfalra, majd Klütaimnésztra jön ki véres kézzel, véres ruhában. Aigiszthosz (Pálfi Ervin) késve érkezik, már csak akkor, amikor a király halott. Ő is komikus figura: piperkőc, gyengekezű, gyáva, haszonleső alak, amit ebben a jelenetben egy helyzetkomikummal erősít fel a rendező: a véres nejlonon csúszkálva értesül a gyilkosságról, és fejezi ki elégedettségét és örömét amiatt, hogy most már ő lesz a király, hiszen Klütaimnésztrát feleségül fogja venni. A trilógia első része eddig tart, és itt van vége az előadás első felvonásának is. A második felvonás a második és harmadik részt mutatja be. A színpad közepén egy hosszú, nejlonfalú téglatest fekszik, benne átsejlik Agamemnón alakja, aki hol ül, hol négykézláb mászkál, felállni nem tud, nem olyan magas a tér, amelyben van. A temetőben járunk, Agamemnón sírjánál, itt találkozik a hazatérő Oresztész és húga, Élektra (Pámer Csilla). Apjuk ide-oda mászkál a sírban, figyeli gyermekei találkozását, párbeszédét, várja, hogy kiterveljék a bosszút. Nevetséges ebben a helyzetben is, hiszen tehetetlen, és szólásra is képtelen, be van zárva. Sem élő, sem holt: tenni, szólni nem tud, de lát és hall mindent.
Az előadás utolsó része nagyon hatásos elemeket tartalmaz, az Erinnüszök sminkje és jelmeze, a fények és a zene misztikus, kissé ijesztő, és néha egy kicsit nevetséges is. A Pallasz Athéné (Körmöci Petronella) előtti bírósági tárgyaláson Oresztész is komikus színben tűnik fel, ugyanis a talapzaton álló Athéné lábaihoz kuporodva, annak szoknyájába kapaszkodva remeg, és várja, hogyan ítélkeznek felette. Oresztészt Apollón (Csernik Árpád) védi, szerepformálása Pallasz Athénéével együtt az istenek nemtörődömségét, fölényességét mutatja be, akik csak nevetnek az emberi élet apró-cseprő dolgain. Athéné végül az Erinnüszöket egy hamis ígérettel megadásra készteti, Oresztészt felmenti, de az előadásnak nem a címszereplő dicsőségével és az igazság győzelmével van vége, hanem egy nagyon erős és fontos mondattal, amelyet a bosszúállás istennői mondanak ki, amikor isteni dicsőséget várva bemásznak a korábban Agamemnón sírját jelképező alacsony, hosszú téglatestbe, és rájönnek, hogy lépre csalták őket: „Kibasztak velünk az istenek.”
A mi szemünkkel nézve a görög sorstragédiák szinte teljesen felfoghatatlanok, és valóban úgy tűnik, hogy bennük csak arról szólt az emberi élet, hogy az istenek szórakoztak velük. Azt a kérdést is felveti az előadás, hogy tudunk-e ma kezdeni valamit ezekkel az ősi szövegekkel. Kell-e foglalkozni velük, hogyan érdemes hozzájuk nyúlni. A rendező az ironizáló, távolságtartó, kritikus szemléletű viszonyulást választotta. Van, akinek tetszik így, van, akinek nem. De a lényeg, hogy Aiszkhülosz trilógiája repertoáron van Szabadkán, és az előadás jó.
Színészek: G. Erdélyi Hermina, Pálfi Ervin, Csernik Árpád, Hajdú Tamás, Pámer Csilla, Fülöp Tímea, Körmöci Petronella, Pesitz Mónika, Vicei Natália, Baráth Attila, Kalmár Zsuzsa.