Mate Matišić: Babilon angyalai; Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka; rendezte: Dino Mustafić
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színpadán március 27-én került bemutatásra a horvát Mate Matišić kortárs író Babilon angyalai című darabja, melyet Dino Mustafić vitt színre. A politikai témájú szatirikus drámát két évtizeddel ezelőtt már bemutatták Zágrábban, de mivel az akkori hatalmi elit számára kényelmetlen volt a gátlástalan álpolitikai módszerek tabudöntögető kipellengérezése, hamar lekerült a repertoárról. A jelenkori közéleti nyíltság (sőt vehemens sárdobálás) viszont kitűnő apropót nyújt arra, hogy a mindenkori hatalmi gépezet torz működését lemeztelenítve szembesítse a nézőt azzal, hogy a döntéshozók a polgárok feje felett valójában milyen módszerekkel igyekeznek markukban tartani a megszerzett hatalmat. A darab során a nézők tanúivá válnak a politikusok pillanatnyi, kicsinyes döntéssorozatának, amellyel monomániásan harcolnak pozíciójukért.
A polgármester személyes érdekei miatt lassanként a környezete, ebben az esetben a városa ellenségévé lesz, majd általa és miatta mikrokörnyezetében is lehetetlenné válik minden észszerű döntés, hogy a tetőponton kiderüljön, a várost valójában egy, a hatalom szörnyévé változott őrült uralja. Molnár Zoltán kellő érzékenységgel állítja a nézők elé a kiszámíthatatlanul viselkedő, perverz városatya jellemét. Közvetlen környezete természetesen mindenben lesi óhajait, támogatja fennmaradását, hogy maga is a felszínen maradhasson. Tanácsadója, Max (Mészáros Gábor) az igazi szolgalelkű munkatárs megtestesítője, aki a legkétségbeejtőbb helyzetben sem hagyja cserben „gazdáját”, a polgármestert. Segítsége nélkül a város első embere tulajdonképpen képtelen lenne talpon maradni, hiszen valójában írástudatlan. Mészáros szerény személyisége által jól formázza a hatalmi gépezet nélkülözhetetlen figuráját, aki minden igyekezetével próbálja fenntartani a városatya kompetenciájának látszatát.
A polgármester a hatalomhoz való beteges ragaszkodása és a közvéleménytől való rettegése folytán olyan szélsőséges helyzetekbe sodródik, amelyekkel a közönség legfeljebb a színház falain belül szeretne szembesülni. A szatíra olyan mértékben sarkítja a lehetséges konfliktusokat, hogy így a darab a groteszk meghökkentő tartományába sodródik. Ha az analfabéta polgármesternek nem tetszik a „c” betű, hát „k” lesz belőle, ezt pedig mindenki elismeri, még a neves, de megkeseredett nyelvtudós (Mess Attila) is, aki bevallottan kártékony tanácsaival igyekszik rontani az amúgy is kétségbeejtő helyzeten. A Kucsov Borisz által megformált professzor – aki a gyarló szakmai előrejutás érdekében vállalja, hogy az írástudatlan polgármesterrel megismerteti az ábécét – az előadás egyetlen olyan szereplője, aki az őrület ellenpontjaként a józan észt képviseli a darabban. A hatalommegtartó mizéria a professzor kafkai vesszőfutása is egyben, hiszen ahelyett, hogy céljához közelebb kerülne, egyre világosabbá válik helyzetének irrealitása. Figurájának drámai kiteljesedéseként, egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után, beleveszik a fékevesztett gépezet tombolásába. A polgármester felesége (Elor Emina) a maga opportunista jellemével válik részesévé a város kaotikus irányításának. Mivel sem szellemi, sem erkölcsi szempontból nem haladja meg férje képességeit, nem tud hozzájárulni a kialakult helyzet jobbá tételéhez, még ha látszólag bírálja is a városatya korrupt módszereit.
A babiloni felfordulás angyalai (Búbos Dávid és Szalai Bence), akik az előállt állapotok tisztaságára utalóan mocskos, fekete bányászokká alakultak, sztoikus szemlélőként kísérik végig az eseményeket. Lényegi szerepük a professzor teste feletti párbeszédben merül ki, amikor is a „főnök” utasítására, büntetésből visszaküldik az életbe az öngyilkost. Jelenlétük hozzájárulhatott volna a helyzet drámaiságának kiemeléséhez, ha a rendező úgy ítéli meg funkciójukat, és kidolgozottabbá teszi alakjukat. Az előadás során viszont egyértelműen kiderült, hogy az alkotók szándékoltan eltúlzott eszközeikkel éppen hogy darabossá, hangossá, szélsőségessé igyekeztek tenni a darabot, mint egy bő színekkel, gyorsan és magabiztosan felkent festményt, ami lehetőséget ad a személyes értelmezés számtalan formájára. A dráma társadalomkritikai üzenetének viszont csak egyetlen értelmezése lehetséges, mégpedig, hogy a hatalom közelében az amúgy is gyarlóságra ítélt emberi jellem csak tovább torzul, egészen az őrületig.
