Kosztolányi Eulália 1885 márciusában vajon hogyan, milyen érzésekkel várta elsőszülött gyermekét? A várakozás izgalmába, gyönyörűségébe mennyi szorongás, félelem vegyült? A szülés előtti napokban vajon tekintetével meg-megsimogatta-e a kert tavaszi virágait, a tulipánt, jácintot, nárciszt, hogy hozzájuk hasonlóan szép, tökéletes legyen a világra készülő kis jövevény? Meglehet, hiszen Kosztolányi gyermekkori fényképeiről egy tündéri kisfiú tekint vissza ránk, és felnőttként is kimondottan szép férfi volt. Az édesanya lányt vagy fiút szeretett volna inkább? Ha fiút, milyen sorsot, életpályát képzelt el neki? Tanár legyen, mint az édesapja, orvos, mérnök vagy művész?
Amikor Kosztolányi Dezső 1885. március 29-én, virágvasárnap reggel megszületett, gyönyörű, napsütéses tavaszi nap volt. Mint azt az eddigi legteljesebb, legalaposabb Kosztolányi-életrajzból tudjuk, az egyik idős rokon rögtön ki is jelentette, aki ilyen szép, jeles napon született, abból csakis híres ember válhat majd.
Hogyan várta unokája születését a nagyapa, Kosztolányi Ágoston, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc honvéd századosa? Regényes élete során Kossuthtal együtt megjárta az emigráció rögös útját Konstantinápolytól az Amerikai Egyesült Államokig. Hazajött, először Topolyán, majd Szabadkán telepedett le. Kosztolányi Dezső bálványozta nagyapját. Nem csoda, hogy amikor 1900. március 15-én nem ment iskolába, a felelősségre vonáskor arra hivatkozott, hogy az egykori negyvennyolcas honvéd századostól azt tanulta, hogy ez a nap a legnagyobb ünnepek egyike.
Márciusban még egy irodalmi nagyságunk születésnapja van, azé a költőóriásé, akire –irodalomtörténeti munkákból tudjuk – az ifjú Kosztolányi példaképként tekintett. Az 1817. március 2-án született Arany Jánosról van szó, akinek költészete korokon és ízlésbeli/irodalmi divatokon átívelve mindig tudott szólni a mindenkori ma emberéhez. Gondoljunk csak a Toldira! Hányan tudnánk még ma is elmondani „fejből” legalább az első énekét! Gyakran elhangzik mostanában, hogy milyen sok régies és népies szó van a Toldiban, ami talán megrémíti a mai tizenéveseket, de épp a minap hallottam egy zentai magyartanártól egy jó ellenpéldát: hogyan „lelkesítette be” diákjait annyira, hogy egy féléven át minden órán azt követelték, az aznapi kötelező anyag után, kicsengetésig térjenek még egy kicsit vissza a Toldira. Nem véletlen, hogy az iskolákban generációkon át a jellem formálásában, a nemzeti azonosságtudat kialakításában olyan fontos szerep jutott Arany János költészetének, aki – ahogy azt az Arany-emlékév kapcsán mérvadó irodalomtörténészek is kimondták – ma, a XXI. században is korszerű, modern költő. Kosztolányi esetében pedig végképp nem vitatja el ezt senki. Éppen ezért, legyen március (is) a költészet hónapja számunkra, vegyük elő újra az Arany- és Kosztolányi-köteteket, vagy keressük meg műveiket a világhálón. Mert a lelkünk igényli ezt.