A falu legismertebb embere az a nemes volt, akinek a kastélya mellett még a cselédház is 15 szobát számlált. Az öreg gróf és felesége már vagy tíz éve elköltözött az ősi birtokról, így fia rendezgette azt. Az úrfi egyáltalán nem volt hivalkodó ember. Sem viselkedésével, sem pedig öltözékével nem érzékeltette, hogy mintegy 400 éve ott áll a nemesi pajzs a hatalmas kandalló felett, s egykoron inasok, szakácsok, szobalányok és erdészek sora próbált a család kedvében járni. Az idők azonban megváltoztak. A kastély patinája még azt sugallta, nem akármilyen népek lakják azt, ám az üres cselédház már csak a letűnt idők fényét sugározta.
A fiatal gróf szorgalmas ember volt, s nem restellte megfogni a szerszámot. Felesége is takaros menyecskének számított a faluban, mert nem átallotta megpucolni a csirkét, a télirevalót is maga rakta el, s a böhöm házban mindig rend és tisztaság uralkodott. A gyerekek azonban még kicsik voltak ahhoz, hogy apjuknak besegítsenek. Pedig időnként kellett a segítség. A fiatal gróf, de a felmenői sem kérkedtek soha a vagyonnal, ám a helyiek tudták, hogy a közeli városban és a szomszédos településeken vagy 60 háza és lakása van a családnak, 28 ezer hektár erdővel gazdálkodtak, több óriási vadászlakban fogadták telente a főleg tehetős német vadászokat, s az örökség része volt az az öböl is, amelyet körös-körül takaros faházikók kerítettek el. Félreértés ne essék: az öbölhöz a tenger is hozzátartozott, de azt már végképp nem értették a helyiek, hogyan lehet megvenni a tengert…
S ez csak a vagyon említésre méltó ingatlan része volt. Az már magától értődött, hogy a birtokon saját töltőállomás állt, mert a mintegy 20 járműből álló gépparkot nem lehetett másként üzemeltetni. Volt ott vagyont érő oldtimer, az angol arisztokráciát is megszégyenítő luxusautó, terepjáró és még néhány nyerges vontató is, amelyekkel időnként a helyi asztalosüzembe, de nagyrészt külföldre szállították az óriásfenyőket.
Gunnar kedvence azonban a Volkswagen egyik csodabogara, a Karmann Ghia volt. Nem volt az nagy kocsi, erős sem, a 60-as végén nyilván nem is a férfi vásárlóknak szánták, s kiváltképp nem az északi piacra, mert egy kisebb havazás után már elakadt a kicsike. De a formatervezése zseniális volt, s Gunnar arról álmodozott, hogy a családot egyszer azzal viszi el majálisozni. A kis gyöngyszemet egyébként még az öreg gróf vette nejének az első házassági évfordulójukra, de a grófné valahogy mindig sajnálta a gyönyörű ajándékot strapálni, így a Ghia néhány száz lefutott kilométerrel várta a szebb időket a garázsban. A fiatal gróf sem törődött vele sokat, csak Gunnar kérésére fújták le róla a port.
Gunnar ugyanis évekig járt kisegíteni a grófnak. Legtöbbször favágásnál kelt el a segítsége, mert a gróf a méretes fenyőket nem bírta egymaga legörgetni a dombról, s különben is szívesen hívta, mert Gunnar neje ilyenkor a szokásosnál jóval gazdagabb reggelit csomagolt az urának, a fiatal grófné – aki életében soha nem vágott fát – pedig nem sejtette, hogy a férjének eme foglalatosság közepette nem elég a háromszögű margarinos-sajtos szendvics, amelyen a feltét egy karika uborka. Gunnar ilyenkor mindig megkínálta a munkaadóját, s utána mindjárt vidámabban ment a munka.
Gunnarnak jól jött a kiegészítés a fizetéséhez, s főleg azok a hetek voltak a legjobbak, amikor a vadászlakok faszerkezetét vagy a házak-szobák parkettjét kellett rendbe tenni, mert akkor délutánonként akár még egy fizetést megkeresett.
A Karmann Ghiára viszont sohasem sikerült megalkudni. Becsületes pénzt lett volna hajlandó kifizetni érte, de valamiért a gróf nem hívta többet. Gunnar nem értette a dolgot, mert tudomása szerint mindig elégedettek voltak a munkájával, rossz szó nem hangzott el közöttük. Aztán megtudta, hogy a gróf idegeneket fogadott fel. Gunnar úgy sejtette, azért, mert azok délelőttönként is ráérnek, s nyilván kisebb órabérért is elvégzik a feladatokat. Bántotta a dolog, de az istenért sem akart tolakodó lenni, és még akkor sem érzett kárörömöt, amikor meghallotta, semmilyen pénz nem jó azoknak az új munkásoknak, mert egyik sem húzott ki nála két hétnél többet. Akadt, aki beteget jelentett, a másik meg nem is jelentett semmit, egyszerűen csak eltűnt, mint szürke szamár a ködben.
Gunnar nem haragudott a grófra. Egy kicsit még csodálta is, hogy az a nagyszerű ember az otthonába engedte azokat az idegeneket, s inkább azon gondolkodott, a furcsán beszélő fickók miért is hagyták ott azt a nehéz, de mégiscsak jó kis munkát.
Egyesek azt mondják, a gróf csak azért költözött el, mert elege lett hazája zord időjárásából. Azt mesélik, évtizedekig tőzsdével foglalkozott, s amikor végre bejött a számítása, melegebb égtájon telepedett le.
Mások azt állítják, hogy a grófnak egyszerűen elege lett mindenből, de azért nem adta fel, hanem kellő távolságból figyeli, vajon őshazájában miként alakulnak a dolgok.
Gunnar nem tudta az igazságot. Csak abban reménykedett, hogy régi ismerőse egy szép napon mégis hazatér, mert hát a birtok az birtok, s neki is lenne még ott tennivalója. Na meg, a Karmann Ghiát sem felejtette el…