Tasnádi István: Nézőművészeti Főiskola
Rendezte: Urbán András
Január 21-én a Kosztolányi Dezső Színház színpadán került bemutatásra a Nézőművészeti Főiskola című előadás. Tasnádi István darabjának rendezője, Urbán András az elmúlt időszakban színpadra vitt előadásaitól eltérően most olyan szatírát mutatott be, amely csaknem kétórás fergeteges szórakozással jutalmazta a kortárs darabok kedvelőit. Mészáros Gábor és Kucsov Borisz, a színház két művésze mellett Mess Attila szerepelt az előadásban, aki a színház világától igen messzire evezett az utóbbi években.
A darabban Tasnádi István a színházak jövőjét olyan képtelen helyzetben ábrázolja, amely miatt először talán megütközik a néző. A színházbezárások és a közönség teljes elidegenedése mellett, a nyilvánvaló komikus túlzásokat leszámítva (például a művészek meglincselése) nagyon is elképzelhetőnek tűnnek az elbeszélt események, tekintve, hogy a kaotikus társadalmi és közösségi viszonyok mára milyen csavarokkal tudnak meglepni minket. Az országos és városi pártpolitika minden oldala megkapja megtisztelő helyét Tasnádi Góli Kornélia dramaturg által térségünkre aktualizált darabjában. Így válnak a ma még hellyel-közzel működő színházaink a jövőben wellnessközponttá, kézművesműhellyé vagy a többségi párt által szervezett ajvárfőző verseny helyszínévé. Az események abszurditása már az előadás kezdetén eléri, hogy a közönség önfeledten kövesse végig a színpadi eseményeket. Kortárs darabok esetében ritkán fordul elő, hogy az aktuális közösségi problémák terítékre helyezését ennyire eredeti, mégis közvetlen, egyszerű módon és humorral kidolgozva tegyék élvezhetővé az alkotók.
A három megalázott, kiégett színész elhatározza, hogy új nézőközönséget nevelnek, mert a szakma újjáélesztéséhez gyökeres változásokra van szükség. Erre lenne hivatott a Nézőművészeti Főiskola, az első évfolyam pedig az aktuális nézőkből áll, akik ezzel arra vállalkoztak, hogy aktív részesei legyenek az előadás teljes folyamatának. Kortárs előadások esetében gyakran találkozhatunk a közönség aktivizálásával, a színpad elvi megszűnésével, megszokhattuk az aktuális politikai, társadalmi problémák nyílt bemutatását is, de ritkán akad olyan darab, amely ennyire találó módon dolgozza fel önmagát. Az alkotóknak köszönhetően olyan darabbal bővült a vajdasági repertoár, amely a színházat középpontba helyezve, egészséges humorral próbálja saját helyzetét értelmezni a kortárs színházak világi dömpingjében. A Desiré Fesztivál idei programjában láthatott a szabadkai közönség ehhez hasonló színházközpontú megközelítést Uroš Kaurin és Vito Weis szlovén művészek kétszemélyes show-jában (Hero 2.0 – The Show of All Shows), amint a színészi önmegvalósítás és ambíció buktatóit tárgyalják. Esetükben ugyan a közönségnek nem volt közvetlen szerepe, a színházi lét, mint alaptéma azonban ugyancsak maradéktalan eredetiséget nyújtott estjük számára.
Vancsók Márió, a Nézőművészeti Főiskola ötletgazdája egy csaknem 1500 oldalas esettanulmány elkészítése után határozza el, hogy életre hívja az intézményt, ami a közönséget újra alkalmassá teszi a nézésre („Az ideális néző: üres edény”). Pontosan kidolgozza a nézőképzés alapelveit, tantárgyait, lendületes karaktere pedig egy pillanatra sem engedi az előadást követő közönség figyelmének lanyhulását. Mess Attila színművész pedig tökéletesen hozza Vancsók energikus, céltudatos és tudományoskodó személyét. Igazi vezetővé, ötletének vérbeli menedzserévé válik, aki valóban hisz önnön badarságaiban, sőt találmányaival is (telefonos gondolatolvasó detektor, izotópos nézőstimulátor) előmozdítani szándékozik a képzés sikerességét. Mess játéka közben szinte lubickol szerepében, ezért alig hisszük, hogy hosszú évek óta nem állt színpadon. Szagolnyák Imre, a meghasonlott, munkanélküli drámai színész szigorával, komolyságával járul hozzá a hallgatók/nézők képzéséhez ideális ellenpólust biztosítva Vancsók megnyerő személyiségének. Nagy színpadi pillanatait – mint Heiner Müller újra és újra elkezdett henteskéses monológja – rendre megzavarja valamilyen prózai mozzanat, természetesen a még alkalmatlan közönség hibájából. Mészáros Gábor érett, kifinomult színpadi megjelenése maradéktalanul visszaadja az idősödő, de nem beérkezett művész önérzetes kirohanásait, hogy végül
kiderüljön, Szagolnyák valójában zugivó. Színházi Lacika, a főiskola asszisztensének karaktere jól kiegészíti a tanárpárost. Talaját vesztett figurája a színházbezárások szó szerinti áldozatát testesíti meg, hiszen csecsemőkorában a széksorok között találtak rá, és az éppen szoptató színésznők táplálták. Számára a színházi lét tökéletesen nélkülözhetetlen, mert az intézmények bezárásával az otthonát veszítette el. Főiskolai feladata tulajdonképpen abban merül ki, hogy Vancsók kísérleteiben látja el az alany szerepét, bemutatja a „nézést”, a nézőtéri sírást, vagy éppen az izotópos stimulátor áramütései rázzák csaknem halálra. Kiszolgáltatottságát Kucsov Borisz alakítja kellő naivitással, fiatalos frissességgel. A darabban használt számos kellék Lacika személyén keresztül kerül bemutatásra, s ezek is nagyban hozzájárulnak a bohózat lendületesen működő koncepciójához csakúgy, mint a Mezei Szilárd zeneszerző által komponált kísérőzene, amely jól kiegészíti a darab derűs, pergő ritmusát, illetve a drámai részleteket.
Tasnádi István darabjának Urbán András által színpadra állított előadása üdítő színfoltként jelent meg a szabadkai és környékbeli színházak kínálatában. A már „képzetten” távozó nézőközönség ugyanis bizonyságot nyerhet általa arra nézve, hogy a kortárs színházművészet, amellett, hogy időszerűen reagál az őt körülvevő társadalom rezdüléseire, képes a valódi önkritikára és nyitottságra, valamint arra, ami a legnehezebb, hogy nevessen önmagán.
