Kékcinege veri az ablakomat már kora reggel. Nem értem. Sose etetjük őket a párkányon, hiszen a macska is szívesen napozik a ház keleti oldalán levő ablakban. Ennek ellenére mégis… már napok óta idejár. Nézegeti magát az ablaküvegben, közben idegesen pillog hátrafelé, közeledik-e valami veszély.
És erőszakosan kopogtat. Csapkod a szárnyával, majd amikor cinegeraj lepi el a diófa ágait, csatlakozik hozzájuk. Elveszítem a tömegben…
Vajon mit akarhat? Éhes? Itt az erdő mellett találhat magának eledelt még így télvíz idején is. A szomszéd almafáin és naspolyacserjéin is akad otthagyott gyümölcs. Vagy elfoglalták az odúját? Végigjárom a kertet, fülemet a fák törzsére tapasztom, kukucskálok a résekbe, óvatosan félrehúzom a kerítés melletti mogyoróbokor ágait, de semmi. Semmi, ami magyarázatot adhatna a jelenségre.
Kérdezem biológus kollégámat, mit gondol, mi történt a kismadárral. Azt mondja, ahogy röpköd a cinke a diófa körül, meglátja saját tükörképét a reggeli ablaküvegben, úgy hiszi, ellenséggel találkozott. Nekitámad. El akarja űzni a környékről.
Félreértettük tehát egymást. Nem ismerjük a másik jelrendszerét, viselkedési szabályait, ősi ösztöneit. Én a csukott ablakból segélykérésnek látom azt, ami számára reggeli táncuk megszokott ritmusának pillanatképe csupán.
Pedig ha kitágítanánk a beszéd határait, és a nyelvi rendszerek mögött a gondolatra figyelnénk, akár meg is hallhatnánk az ég és a föld hangját. Ha egyszer kicsit csöndben maradnánk, a meghallgatás némaságával, odafigyelő kíváncsisággal fordulnánk szemtől szembe az élettel, talán észrevennénk, hogy megszólalnak a vizek, a fák, a madarak, a fű alól kibukó kis bogarak. Hallanánk, ahogy fütyül a szél a fejünk fölött, és fecske köszön ránk az eresz alól.
Állok az ablaknál, és eszembe jut, hogy milyen sok csönd van már az életemben. Mennyi elhallgatás, fönnakadt szó, félbehagyott nevetés, megszakított gondolat rejtőzködik bennem. Ahogy apám int felém, utolsó kézmozdulatával elköszön. Ahogy öreg barátom búcsúzik cigarettafüstöt fújva maga elé, csöndesen. Ahogy egy hajtincs kibukik a bojtos sapka alól, bájosan. Mind néma üzenet. Jelek. Kitágított beszédhatárok mögötti szavak.
Elakad a lélegzetem, ahogy a februári reggelben ráébredek az összefüggésekre. A szeretet lehet a kulcs a megértéshez? Nyitott lélekkel odaállni egymás elé? Szembefordulni és figyelni? Régi telek borzongása fut át rajtam, hóolvadásillata van a levegőnek, jóízű öröm ez a korai óra a nekem rendelt időben.
Állok az ablaknál a februári reggelben, nézem a tél végi szürke égbolt bágyadt felhőit, és várom a pillanat békéjét széthasító gyönyörű madártáncot.
Kitárom az ablakot.
A kékcinege a diófán tollászkodik.