1962 óta nem engedett be fényt a hálószobájába. Csupán a régi redőny résein szűrődött be olykor egy kis világosság. A félhomályban Yves Montand felvétele szólt a megkopott hangszórókból. Hulló falevelekről dalolt, és arról, hogy régen mindenkire dőlt a fény. Kozma József szerezte a zenét, aki maga is egy kis sötét szobában alkotott a fény városának árnyékában. Jules, a vén vendéglátós ezt hallgatta, újra meg újra. Folyton a régi lemez. A karcos korongon is meglátszódtak az évek, ahogy az arcán. A szekrényében száradtak a mosodában gőzölt ingek és a vasalt nadrágok. Az ágya kemény volt és meggyötört, mint az élete. Az asztalán pihenő pohárban kétujjnyi cognac volt, négy jégkockával és pár csepp vízzel. Foteljébe rogyva belekortyolt, majd balzsebéből áttett öt frankot a jobba, mert semmi sincs ingyen.
Hat évtizede annak, hogy igazán belekóstolt az életbe. Azóta mindennap legurított legalább fél deci borpárlatot. Azt várta, hogy örökre elaludjon. Nap nap után így hajtotta álomra a fejét. Azon a reggelen is ötkor ébredt. Beszappanozta arcát, és simára próbálta borotválni a ráncait. Magára locsolt egy picit a kölnijéből, és felöltözött. Mandzsettáin ezüstös gombok, remegő bal kezét pedig az a karóra ékesítette, amelyet első nagy borravalójából vásárolt. Mindig megfényezte egy picit, mielőtt kilépett az utcára. A hajnali nap is bántotta a szemét. Csupán a kávéházak halovány fényét és az éjszakai kandeláberek visszafogott ragyogását tűrte. Útközben megállt a sarki péknél, hogy vegyen egy vajas kiflit. Sosem kért mást. E téren kérlelhetetlen volt. Ha az útépítők elkapkodták a frisset, akkor a szárazat vásárolta. Mielőtt kinyitotta volna az éttermét, elsétált a Mirabeau híd lábához. Oda, ahonnan gyerekkorában dobálta a kis kavicsokat a Szajnába. Mindig volt nála egy. Vénen is elhajította volna, mint akkor, de erőtlen ujjait már nem tudta összeszorítani. Lábai is elgyengültek, hiszen mindig ott állt a mindenkori vendég mögött, egy picit balra. Figyelte a betérő kuncsaftokat. A fiatalokat, a korabelieket. A mámorosan másnaposokat. A feketébe öltözött, magányos özvegyeket. A férjüket megcsalni készülő, feltűnően flörtölő hölgyeket és a szeretőjüknek szerelmet színlelő férfiakat. Mégis belefáradt. Szombat volt, amikor a hullámok mélyébe vetette magát.
Sosem jegyzem meg az ilyesmit, de akkor a nap sem sütött. Nem mutatkozott. Mintha tudta volna, hogy Jules örökre elmerül egyetlen igaz szerelme, a Szajna ölelésében. Senki sem sejtette, hogy ez lesz a vége, csak talán Isten, aki magához szólította, hogy a Café Mennyországban szolgálja fel az italokat. Amikor megtudtam, úgy bőgtem, mint egy óvodás. Nem mehet el, nem hagyhat itt csak úgy. Kinek lesz ezután néhány jó szava hozzám, ha már túl sokat ittam? Ki fog füttyenteni az első szabad taxinak, ha már a fejem sem tudom majd felemelni? A temetésén nem volt pap. Nem szerette őket. Én mondtam egy Jacques Prevert-verset. Mindig azt hajtogatta nekem, ha itt hagyja ezt a világot, akkor így búcsúztassuk. Reméltem, hogy nem én leszek az, akinek ezt meg kell majd tennie. Nem esett nehezemre, csak fájt. Inkább a lábamat vágta volna le a lyoni gyors, mint azok a sorok… Ő mindenkit tegezett, akit szeretett, még azokat is, akiket sosem ismert, mert közvetlen ember volt. Túl a nyolcvanon görnyedt testét már alig tartotta, ám minden évben, amikor beköszöntött az indián nyár, csodálattal nézte az aranyló levelek halálkeringőjét. Sétált a megsárgult lombok és emlékek sugárútján. Tudta, hogy számára már csak ez maradt. A nosztalgia. Legalább ez. Amikor meghalt, eldöntöttem, hogy többet sosem fogok inni. Azóta a szódán kívül semmi sem csúszott le a torkomon. Egy korty cognac sem. Pedig mennyire szerettem, Istenem! A nyári melegben egy hideg borpárlat. Négy jégkockával, és pár józanító pofonnal az élettől. Pontosan úgy, ahogy Jules is szerette. Pedig azt langyosan szokás inni, egy kávészemet ropogtatva, de én nem törődtem vele, ahogy ő sem. Amikor Jules elment, elgondolkodtam azon, hogy én is a Szajnába vessem-e magam, hogy mielőbb találkozhassak vele ismét, de valahogy… Nem is tudom, mi tartott vissza. Túl gyáva voltam az egészhez. Ha én is elmentem volna, akkor már csak a macskakövek őriznék a legendáját.
Azóta sokszor eszembe jut. Olyan volt ő nekem, mintha a nagyapám lett volna. Amikor elsétálok egykori étterme, a Le Petit Parisien előtt, még mindig hallom a harmonikát. „Mennyi fény… egy fél pohár ánizs, és tudod, hogy Párizsban élsz.” Folyton ez a könnyed kuplé jár a fejemben. Azt hittem, hogy ez a sejtelmes város megadja majd, amit kérek, de mégsem így lett. Elvette a legjobb barátomat. Közben meg arra jöttem rá, hogy én lettem Jules! Sétálgatok a megsárgult levelek halálkeringőjében gyönyörködve, és közben nézem, ahogy az őszi szél elhordja őket…
