Molnár Ferenc: Liliom
Rendezte: Mészáros Tibor
December 19-én mutatták be a Zentai Magyar Kamaraszínház legújabb előadását, amelynek rendezője a debreceni Csokonai Színház színművésze és rendezője, Mészáros Tibor. A drámairodalom klasszikusnak számító darabját a hagyományos feldolgozásokhoz viszonyítva most modernebb értelmezésben mutatták be, ezzel pedig egy újabb közönségbarát előadással gazdagították a zentai repertoárt.
A Zentai Magyar Kamaraszínház kistermének színpadán olyan környezetben jelent meg az előadás, amely mellőzte a korabeli díszletezés szokását, sokkal inkább koncentrálva a szükséges eszközökre. A díszlet ilyen módon a fények, valamint hangok hangulatkeltő alkalmazásával válhatott érzékletessé, hiszen a színészek számára mindössze egyetlen pad szolgált a jelenetek megjelenítésének eszközéül. A szokatlan színpadi összképeken edződött nézőknek emiatt mégsem lehetett hiányérzetük, mivel a minimalista vizuális koncepció bebizonyította, hogy az előadás életre hívásához nincs szükség komplex enteriőrre. A díszlet mellett a darab során viselt kosztümöknek is láthatóan az volt a céljuk, hogy több idősíkban is képesek legyenek életre kelni. A leghagyományosabb jelmezt Juli (Verebes Judit) viselte, aki figurájából adódóan is a hagyományos értékeket képviselte a darabban. Liliom (Dévai Zoltán) és a többi szereplő tehát nála is jobban érzékelhetővé tette jelmezével azt az időbeli semlegességet, amely e rendezői értelmezés sajátossága, vagyis amely modern környezetben is lehetségesnek tekinti a történetet. A népies jellegű vizuális részletek mégis enyhe diszharmóniát szültek a provokatívan modernizáló jelmezekkel, mivel Muskátné (Nešić Máté) transzvesztita figurája inkább volt kortárs, mint semleges.
Kitűnő rendezői alaposságra és hangmérnöki ügyességre vall, ahogyan a kísérőhangokat a dramaturgia, valamint a színpadkép szerves részévé tették. Ezzel pedig ugyancsak a darab azon oldalát erősítették, mely a történet hagyományos időbeliségét semlegesíteni kívánja, hiszen a minimális díszletet maradéktalanul kiegészítették a pontosan elhelyezett hangeffektusok, mint a vízcsepegés, kutyaugatás vagy ablaknyitás zöreje. Ugyanez jellemezte az oldalsó falakra és a fehér háttérre vetített hangulatkeltő világítást is, amely így teljessé tette a modernizáló rendezői értelmezést. Az előadás zenei betétei viszont, ehhez viszonyítva, képviselhettek volna komolyabb hangulatbeli vagy eszmei üzenetet is. Időnként kissé felszínesnek hatottak a könnyűzenei részletek, bár kortárs értelmezésben nyilván érthető a jelenlétük. A darab korántsem sekélyes mondanivalóját tekintve talán érdemes lett volna a kifinomultabb zenei kifejezés felé fordulni.
A Zentai Magyar Kamaraszínház társulatának tagjai, mint ismeretes, csaknem kivétel nélkül egyazon generáció tagjai, ennek köszönhető, hogy munkájuk mindig összeszokottságról árulkodik, azonos érzelmi mélységekre hatol, hasonló mértékű kidolgozottságra vall. Ez a szakmai homogenitás érthető módon megkönnyítheti a társulat tagjainak közös munkáját, viszont magától értetődően az idősebb figurák, érettebb karakterek megformálása is az ő feladatuk. Kérdés, hogy a társulat korosztály szerinti nagyobb megosztottsága mekkora előnyt jelentene egy-egy előadás létrehozásánál? A színész nyilván nem rendelkezhet mindenre kiterjedő élettapasztalattal, de lehetnek olyan mélységű szerepek, amelyek megformálásánál támaszt nyújthat valamiféle edzettség, gyűröttség vagy akár a tényleges ráncok megléte. A Liliomot alakító Dévai Zoltán megjelenésében és kisugárzásában valóban tökéletesen alakította a bohém világfi figuráját. Liliom felelőtlen, duhaj, önző jelleme maradéktalanul kirajzolódott az előadás során; türelmetlensége, sőt durvasága is érzékletessé vált. Talán Dévai megnyerő, vidám alkatának köszönhető, hogy Liliom valódi megkeseredettségéből a kelleténél kevesebbet láttunk. A reménytelenül romlott, jó útra térni képtelen figurára a darab végén végbemenő megtisztulásnál lett volna nagyobb szükség, bár a lányával való találkozáskor csattanó (a szeretteire mért újabb) ütés még így is mérhetetlenül megrendítő volt. A Verebes Judit által megformált Juliról sugárzik, hogy hagyományos és merev környezetből érkezik a városi parkba. Ebből a feltehetően zárt és érzéketlen környezetből, a cselédsors elől menekülve fut Liliom karjaiba. Verebes Judit játéka olyan lány jellemét tárja elénk, aki talán előéletének korábbi tragédiája folytán kerül egy újabb reménytelen élethelyzetbe. Juli figuráját nézve a nézőnek az az érzése, a lány nemcsak érzelmei által vezérelve, de szinte szándékosan veti magát egy újabb áldatlan mártírszerepbe. Eltökéltsége mintha azt az üzenetet hordozná, hogy ez a cseppet sem hiszékeny lány tudatában van mindannak, ami történni fog vele. Szerelme halála feletti gyásza inkább szenvtelen, mint beletörődő, mivel a szerepből adódó nőies lágyság itt inkább asszonyi céltudatossággá formálódott. Esendősége, érzékenysége csupán döntésein keresztül volt érezhető.
Mari, a főszereplő Juli figurájának barátnője igazi naivaként mutatkozik be. Kezdetben nem is hiszi, hogy barátnéja valóban komolyan vonzódhat a vidámpark nagyhírű csalogatójához. Lőrinc Tímea által játszott figurájában olyan lányt ismerhetünk meg, aki ennek ellenére nagyon is tudatosan alakítja magánéletét, hiszen a kezdetben csak hordárként dolgozó kedvesét, Hugót (Papp Arnold) támogatva igazi vállalkozófeleséggé válik. Sorsa Juliéval ellentétben felfelé ível, ebből fakadóan pedig magától értetődően adódik a kérdés, Mari alakja valóban annyira butácska-e, mint azt kezdetben láthattuk.
Mészáros Tibor új zentai rendezését is, a társulattól megszokott, fiatalos lendület jellemezte. Játékuk egyenletes intenzitású, könnyen befogadható formában tárta a közönség elé Molnár Ferenc darabját, amely ugyanakkor korunkban is érvényes mély emberi, érzelmi konfliktusokat dolgoz fel.
Szereposztás: Liliom – Dévai Zoltán; Juli – Verebes Judit; Mari – Lőrinc Tímea (Pataki Gyűrű-díjas); Ficsúr – Szilágyi Áron; Hugó – Papp Arnold; Muskátné – Nešić Máté; Rendőr – Virág György; Rendező: Mészáros Tibor.
