Beszélgetés Vrábel János népi hangszerkészítővel, nyugalmazott tanárral alkotásról és népi életformáról
Vrábel János elsősorban mint hangszerkészítő vonult be a köztudatba, pedig számos más területen is aktívan tevékenykedik. Azt mondja, számára sosem a technika a lényeg, hanem a produktum: az alkotás, valami újnak és szépnek a létrehozása az elsődleges, hogy ezt hogyan valósítja meg, alig számít. Egyesületek, folklórközpont alapításában is részt vett, képzőművészet szakos tanárként iskolában is oktatott, szakköröket, táborokat vezetett. Munkáját sokan, sok helyütt elismerték: különdíjakat, plaketteket, díjakat vehetett át, legutóbb a magyar kisebbség kultúrájához való hozzájárulásáért nemzeti nyugdíjat ítéltek meg számára.
A decemberi első hóesésben érkeztünk meg hozzá. A népi életforma szeretetéről tanúskodó csókai otthonában alkotásról, népművészetről, a felhalmozott tudás átadásáról, megbecsülésről beszélgettünk.
Zenél, hangszereket készít, korongol, méhészkedik, és ez csak a töredéke annak, amivel hozzáértően foglalkozik. Miből ered ez a rengeteg alkotóvágy?
– Engem mindig minden érdekölt, mindent szerettem csinálni. Nagyon sok olyan dolog volt, ami bejött, meg nagyon sok olyan is, ami nem sikerült. De mindig azt mondtam, hogy ha száz dologba belekezdek, és abból egy sikerül, akkor a másik kilencvenkilencet is érdemes volt megcsinálni. A másik, ami nekem nagy szöröncsém volt egész életemben, hogy mindig csak azzal tudtam foglalkozni, amit szerettem, mög ami érdekölt. Soha nem voltam rákényszerülve arra, hogy olyannal foglalkozzak, amit nem szeretek. Ez az én nagy szöröncsém. Mindig mondják, hogy „jaj, de jó volt neked”; hát persze, hogy jó volt, én ezt választottam. A másik dolog, hogy én itt születtem Csókán, egy falusi közösségben. Gyerekkoromban még nagyon elevenen élt a népművészet és a néphagyomány. Nem csak a művészetben, hanem a mindennapi életben is létezett egy természeti életforma. Ebbe születtem bele, ezt tanultam meg. Megtanultam megcsinálni mindazokat a tárgyakat, amikre nekem szükségem volt. Nemcsak művészetről beszélek, hanem egyszerű használati tárgyakról is, amikben szintén megtaláltam a szépséget.
Kitől tanulta meg elkészíteni ezeket a tárgyakat?
– Maguktól az itt élő emberektől. Például gyerekkoromban még nem volt kész a zentai híd, valahol a homokon, a város alatt volt a komp, ott jártak át a csókaiak a zentai vásárra. A szüleim szekérrel elmentek a kompig, ott kifogták a lovakat, engemet itt hagytak a bánáti oldalon, az erdőszélen, hogy vigyázzak a lovakra. Ők meg a komppal átkeltek a Tiszán. Rendszerint ilyenkor a vásár után kaptam egy bicskát, ez volt az ajándék. A töltésoldalon a nagybátyám, Jani bácsi legeltetett, látta, hogy egyedül vagyok, hívott szalonnázni, ilyesmi. Aztán megkérdezte, fűzfafütyülőt hányat csináltam. Azt se tudtam, mi az a fűzfafütyülő. Jani bácsi fogta a bicskáját, sitty-sutty, és már fütyült is. Megmutogatta, hogy köll csinálni, így tanultam meg fűzfafütyülőt készíteni. Nagyon sok mindent ilyen spontán módon tanultam meg.
Ha jól tudom, szőni is tud.
– Csókán volt egyszer egy takács, a falu bejáratánál laktak. A szüleim telente hasítgatták a rongyot, és vitték a takácshoz, hogy megszője. Én meg ott álltam, hogy milyen jó dolog ez, és milyen szép szőnyeget csinál ez a takács. Ez sokáig bennem maradt, hogy majd egyszer megtanulom én is. Aztán egyszer találtam egy régi szövőszéket, amit megjavítottam, és megtanultam rajta dolgozni. A gyerekek még kicsik voltak, de ők is szívesen próbálgatták.
A fazekassággal hogy került kapcsolatba?
– A környéken volt egy fazekasmester, akit még gyerekkoromban láttam dolgozni. Álltam, és néztem, hogy a korong ott forog, ő meg csinálja a köcsögöt. Már középiskolás voltam, amikor eldöntöttem, hogy megtanulok fazekaskodni. A szomszédságban az egyik, nálam kicsit idősebb srác csinált magának egy hegesztő szerkezetet, és kérdezte, mit hegesszünk. Hát nekem egy ilyen fazekas szerkezetet! Összehegesztettük meg deszkából összeácsoltuk, és ugyan nyegle volt, nem volt tökéletes, de megtanultam rajta korongolni bizonyos szinten. A főiskolán már volt korong, én voltam az egyedüli, aki tudta használni. Később, már mint tanár szakkört vezettem a gyerekeknek, korongolást is tanítottam. Nem úgy, hogy a tanár beül a terem közepére, és korongol, a gyerekek meg nézik, hanem ők is nekiültek. Akik ötödiktől nyolcadikig odajártak a szakkörre, azok nagyon jól megtanulták ezt a mesterséget.
A népművészetnek számos területén tevékenykedik, mégis legtöbben a hangszereiről ismerik. Mit gondol, miért?
– Azért, mert amikor mi a hetvenes években elkezdtünk népzenével foglalkozni, a lelkesedés borzasztóan megvolt, de nem voltak hangszereink. És ha nincsenek, akkor el köll készíteni őket. Így kezdtem én el, a magunk számára csináltam őket.
Általában népi hangszereket készítek, olyanokat, amiket a Kárpát-medencében élő népek használtak. Szinte az összes hangszert el tudom készíteni. Legalább egy példányt csináltam ezek mindegyikéből, hogy lássam, hogy szól, meg hogy hogy köll elkészíteni. A szakkörökön is csináltunk különböző kis hangszereket a gyerekekkel, körtemuzsikákat például.
Van kedvenc hangszere?
– Mindegyik a kedvencem. De legjobban a bőrdudán szeretek játszani. Sokan nem szeretik, mert ez egy vad hangszer, ettől megőrülnek az emberek meg az állatok is, amikor kint a pusztán a pásztor megrikkantja. Ez egy őrült hangszer, nem szalonokba való. Éppen a nyersessége, vadsága miatt szeretem, meg az ősiessége miatt. A dudálás meg a duda több ezer éves hagyomány. A Kárpát-medencében általában kecskebőrből vagy kutyabőrből készítették a dudát. A birka- vagy báránybőrnek gyöngébb a bőre, az könnyen szétszakadt, ezért a kecske- és a kutyabőr volt a legelterjedtebb. Valamikor Csókán is voltak dudások, ők előszeretettel használtak kutyabőrt, mert a kutyának nagyon erős a bőre. Sőt, énneköm az egyik nagybátyám csizmadiamestör volt. Ő a legjobb minőségű bőrcsizmákat kutyabőrből csinálta, annyira erős és szívós a kutya bőre.
Van olyan hangszer, amit a legszívesebben készít?
– Ez változó. Van, amikor sokáig egy bizonyos hangszert készítek, egy időben például kobozokat, máskor bőrdudákat vagy citerákat. Az elmúlt két-három évben inkább tekerőket csinálunk a fiammal együtt, közösen. Nemcsak magyar tekerőt, hanem nagyon sokféle fajtát. Szinte az összes hangszer, amit a Kárpát-medencében használtak, ázsiai eredetű. Kivéve a tekerőt, az inkább közép-európai hangszer. A 11−12. században templomokban használták, tekerőzene mellett vezették le az egyházi szertartást. A hangzása nagyon érdekes, mert állandó, monoton, folytonos alaphangon szól, egy középkori, sötét templomban ez biztosan érdekes hangzást adott.
Miért tartja fontosnak, hogy a népművészetet ne csak művelje, hanem tovább is adja?
– Nem is népművészetről, inkább népi életformáról beszélnék. Sokszor keverjük ezt a kettőt, pedig nem ugyanazt jelentik. A néptánc is inkább életforma, mert az is szükséges, és hozzátartozik az életünkhöz. Bármi, ami körülvesz az életben, ami létezik, az több ezer éven keresztül alakult ki. Amit ez a közösség ennyi időn át megőrzött számunkra, azt nem szabad félredobni egy akármilyen modern idétlenség miatt. Ha kapsz egy értékrendet, akkor meg fogod tudni különböztetni a hamis értéket a valóditól. A népi életforma pedig az értékrenden keresztül segít eligazodni az életben. A másik pedig az, hogy amit te magad megcsinálsz, ahhoz mindig szeretettel nyúlsz hozzá. Legyen az akár egy kis nemezszőnyeg, szeretni fogod, mert a te munkád. Az ipar által termelt tárgyat megveszed, ideig-óráig tetszik, utána már nem biztos.
A gyerekek mennyire fogékonyak minderre?
– Az a szerencse, hogy nagyon szeretik és fogékonyak. Nagyon sokszor hallottam, hogy „jaj, az én gyerekemet ez nem érdekli”, de aztán szakkörre bejött ötven-hatvan gyerek, és azok úgy dolgoztak, hogy este tízkor köllött őket hazaküldeni. Annyira szerették, hogy nem tudták abbahagyni, nekem meg nem volt szívem megszakítani a munkát, mikor belelendültek a korongolásba meg a szövésbe.
Az elmúlt évtizedekben tapasztalt valami változást a gyerekek nyitottságával kapcsolatban?
– Igen, a Fölszállott a páva vetélkedőben is fantasztikus, hogy milyen szinten tudják művelni ezeket a dolgokat. Éppen azért, mert nagyon sok fiatal, talán a mi munkánknak is köszönhetően, fordul a népművészet felé. A Pávában lehetett ezt látni igazán: micsoda színvonalas táncegyüttesek, népzenészek, hangszerszólisták, énekesek voltak! De ez nemcsak mifelénk van így. Szinte naponta kapok megrendeléseket az egész világból, hogy bőrdudát vagy tekerőt szeretnének venni.
A méhészet hogy kapcsolódik mindehhez?
– A méhészet ugyanúgy közel van a természethez, mint a többi. Nagyon nemes dolog. Azért kezdtem el, mert nagyon beteg voltam, és azt ajánlották a kórházban, hogy minél többet legyek friss levegőn. Nekem hülyeségnek tűnt, hogy csak úgy őbölyögjek kint. A méhészek mondták, hogy adnak néhány méhcsaládot, ez lesz az ürügy, hogy kint legyek a levegőn. Mára már a gyerökök is elkezdtek méhészkedni, összesen hat-hétszáz méhcsaládunk van. Igaz, én már visszafogom kicsit magamat, csak sok munka van ezzel. Meg hát ez fizikai munka, nemcsak úgy van, hogy megnyitom a kaptárt, és folyik a méz; dolgozni is kell vele. Nyáron szinte állandóan ad munkát a méhészet. Télen a tájukra se köll menni, elvannak szépen nyugodtan, nem szabad őket háborgatni.
Számos díjat és elismerést tudhat magáénak.
– Nagyon sok díjat kaptam, de igazából nem foglalkozom velük. Az ilyen-olyan díjak és elismerések mind nagyon szépek, nagyon kedves dolgok, de ezeken túl kell lépni. Nem köll velük foglalkozni, megkaptam, és kész. Magyarországon kaptam az Életfa díjat, az szép volt. Ennek megadták a módját, augusztus 20-án adták át a Nemzeti Múzeumban.
Elég megbecsülést kap a munkájáért?
– Bizonyos réteg, bizonyos közösség nagyon megbecsüli, bizonyos réteg meg nem. Aki nem becsüli meg, azzal nem kell foglalkozni. A tévés műsorokban mindig bemondják, hogy ki volt a fővilágító, a hangmérnök, ki kezelte a kamerát, ki csapta föl a villanyt, ki zenélt, ki énekölt, de azt soha nem hallottam, hogy megemlítették volna, hogy hú, ezt a bitang jó hangszert ki csinálta! Ha megrikkan egy bőrduda, hát azért az valami. Ott van a világosító neve, de azt soha nem mondják el, hogy ki csinálta a bőrdudát. Fontos lenne, hogy ha bejön a Páva színpadára egy menyecske egy gyönyörű szép népviseletben, akkor ne csak azt mondják be, hogy ki tanította meg a leánykát énekelni, hanem azt is, hogy azt a népviseletet ki varrta. Mert ott olyan népviseletek voltak, mind a legényeknek, mind a leánykáknak, hogy csuda. Ez is ugyanolyan fontos, mint hogy ki tanította meg énekölni, vagy kitől gyűjtötték azt a népdalt. Ugyanúgy az előadás része, hozzájárul a sikeréhez. A fiúkon is, ahogy táncoltak, csak úgy fénylött a csizma a lábukon. Az a csizma sok mindent elárul: arról is, hogy ki táncol benne, de a készítőjéről is. Egy olyan csizma nem megy szét attól, hogy leteszi a földre a lábát a táncos.
Pihenni szokott? Hogyan kapcsolódik ki?
– Nekem a munkám a kikapcsolódás. Ez egy tudatos választás volt. Előfordult, hogy a barátaim rábeszéltek, menjek velük Makóra, Mórahalomra a fürdőbe, mert az milyen jó. Ott pocskoltam a vízben, vettem egy lepényt, kávéztam, megint pocskoltam, és még dél sem volt, már mentem volna haza, hogy dolgozzak. Nem tudom jól érezni magam, ha ottan lebzsölök, és nem csinálok semmit. Az alkotómunkában tudom magam jól érezni, meg kipihenni. Valójában a világ legjobb pszichoterápiája, ha megcsinálok egy sípot vagy bármi egyebet.