Anyám és apám emlékére
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett
a színen csak siránkozás van
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett
(Kányádi Sándor: Kuplé a Vörös villamosról)
Meghalt a H. Miki, mondja valaki a telefonban. Egészen más miatt hívta, ezt csak a legvégén említette – mintegy mellékesen. S talán azt is hozzátette még, vagy ezt már csak ő gondolta: alig múlt hatvanéves.
Lám, hát ő is sorra került, gondolta szintén mellékesen, mert telefonálás közben futballmérkőzést nézett a televízióban: ezekben a pillanatokban dőlt el, hogy megnyeri-e a spanyol bajnokságot kedvenc csapata, a katalán Barcelona…
Pedig hát azonnal ki kellett volna kapcsolnia a televíziót, behúzni magára az ajtót, s elgondolkodni rajta: mi is történt valójában. Esetleg telefonálni a többieknek: eljutott-e már hozzájuk is a hír?
Mert hát H. Miki nem volt akárki. Ha nem volna annyira idejétmúlt, mostani divatos szerzők szóhasználatával élve annyira korszerűtlen – még inkább anakronisztikus – a kifejezés, akár azt is mondhatná: a bajtársunk volt. A bajtársa. Csak hát az utóbbi időben kevesebbet találkozott vele. Mint ahogy a többiekkel is. Mint ahogy önmagával is…
Ehelyett, hirtelen támadt örömféle áradt szét benne, no nem azért, hogy lám, H. Miki igen, ő pedig még nem, egyelőre még nem, hanem mert gólt lőtt a Barcelona, a Bolha persze, a kis Messi, a világ legcsodálatosabb focistája, ami a bajnoki címet jelentő győztes gól is volt egyben. Hiába győzött a Real Madrid a másik pályán 4: 1 arányban, teljesen hiába… (Lám, így van ezzel az ember, ha nem szurkolhat valamirevaló magyar csapatnak már több mint harminc esztendeje…)
Talán még arra is gondolt közben, hogy nem lehet ott a temetésen, mert hajnalban Székelyföldre utazik, egyebek között a Nyergestetőre is, a székely thermopülai szoroshoz, ahol temető az egész erdő, és kopjafa minden szál fa, itt esett el Gál Sándornak száznál is több katonája – ott majd elmond érte egy miatyánkot.
Akkor talán még nem gondolt arra, csak jóval később, a Nyergestetőről való visszatérése után, hogy bizony ő is járhatott volna így pár évvel ezelőtt, amikor a szerkesztőségében minden köntörfalazás nélkül a tudtára adták, hogy sem a munkájára, sem a jelenlétére nem tartanak többé igényt, hogy kívül tágasabb. Bizony, ebbe könnyen bele lehetett volna halni. Csak hát őt, úgy látszik, egészen más fából faragták.
A más fából faragták váratlanul rég leülepedett emlékrétegeket mozgatott meg benne. A szülei kedvenc szófordulata volt, az anyja és az apja felváltva használták. Az anyja és az apja, akikkel az utóbbi időben mind gyakrabban beszélget. Mert vannak kérdései, amelyekre már csak ők tudják a választ, közös titkok és rejtélyes történetek, amelyeknek már csak az ő segítségükkel tud a végükre járni. Nehogy most azt gondolja valaki, hogy egyszerűek ezek a beszélgetések, egyesek számára minden bizonnyal nehezen elképzelhetők és megmagyarázhatatlanok is, hiszen az anyja tizennyolc, az apja tizenhét esztendeje nyugszik ott, a Nagytemetőben. Néhány éve még az ő számára is elképzelhetetlenek voltak ezek a beszélgetések, a mind gyakoribb találkozások, ám ahogy haladt előre az időben, egyre közelebb került hozzá, ami nemrég még oly távol volt, s mintha távolodni látszott volna, távolodni látszana a tegnap, a ma, a tegnapelőtt… Minden bizonnyal nehéz ezt elmagyarázni annak, aki ilyesmit még sohasem élt meg. Mert nem csak a találkozások és beszélgetések ténye nehezen hihető, hanem az a mindegyre erősödő otthonosság is, amellyel ilyenkor a különböző idősíkok között mozog, eltolja, módosítja a határokat – legbelül szinte észrevétlen beteljesítve azt, amire életükben oly nagyon vártak a szülei, amiben az utolsó pillanatig reménykedtek –, ahogy az egyik világból szinte akadálytalanul átlép a másikba, ebből a valóságosból – ha tényleg ez a valóságos – abba a múltban-jövőben lebegőbe. Ahol legtöbbször tejfehér, sűrű ködök ülnek a tájon, nyáron is hó szitál vagy lisztet szór alá valami hatalmas gőzmalom tetejéről egy égig érő kalapos ember, ám ha nagy ritkán felszáll a köd, és abbamarad a hószitálás, egyszerre kitisztul és egyértelművé válik minden. S ebben az egyértelműségben már helye és ideje van mindenféle találkozásnak és beszélgetésnek, közösen átélt titkok és rejtélyes történetek bogozásának. Helye és ideje van alászállni akár a legfájdalmasabb történetbe is, együtt felidézni azokat az egész sorsukat – az ő sorsát is – meghatározó órákat, amikor a szülei életükben először és utoljára elmentek moziba… Nehezen vették rá őket az ismerősök, ám a sok-sok unszolásra végül is beadták a derekukat. A Tarzant nézték meg – elképzeli őket, ahogy egymáshoz bújva, nyilván kézen fogva ülnek ott, a dohos falusi moziterem vaksötétjében, tágra nyílt szemmel adják át magukat a sötétségből feléjük áradó fényes csodának –, az apja keze most is megrándul, véreres szeme könnybe lábad, ahogy jó másfél évtizeddel a halála után, ebben a sokak számára elképzelhetetlen beszélgetésben emlékezteti rá. Soha többet, fiam, mondja alig hallhatóan, soha többet már se moziba, se máshova, soha többet már…
Mire késő éjjel hazaértek a moziból, feldúlva a szegényes cselédszoba: betörtek hozzájuk, s a betörő magával vitte a két hold föld és az annyira áhított saját kis ház árát, három év közös gürcölésének összes hozadékát, elölről kellett hát mindent kezdeni… Amikor a tolvaj benyomta az ablakot, megvághatta a kezét, mert ahogy a szekrény aljában kutatott, a vércseppek szépen ottmaradtak a nagy gonddal összehajtogatott esküvői ing mellén, holtbiztos nyom, dörzsölte a kezét jókedvűen a nyomozó, ha a fotográfiáját felejti itt, akkor sem lenne biztosabban a kezünkben, a pénz mégsem lett meg, s arról kezdtek suttogni a faluban, hogy a betörő cimboraságban volt az újból rájuk telepedő idegen hatalommal, sőt olyan is akadt, aki azt állította, hogy a pénzt nem más vitte el, mint a saját esküvői komájuk. Erről az utóbbi feltételezésről szerette volna kifaggatni a szüleit, hiszen életükben szigorúan tilos volt róla beszélni, mint ahogy az idegen hatalom rémtetteiről is, ám most is, akár harminc vagy negyven évvel ezelőtt, csak ültek szorosan egymás mellett, csendesen ingatták a fejüket: elmúlt, kisfiam, mondta fátyolos hangján az anyja, minek háborgatni a múltat, elmúlt, minden elmúlt…
Később ezek a találkozások már nemcsak álmában vagy a félálom időszakában következtek be (történéseikre ébredés után a legtöbbször élénken emlékezett), hanem az ébrenlét bizonyos szakaszaiban is – így kezdtek benne összemosódni a nappalok és az éjszakák. És így kezdtek összemosódni vagy éppen felcserélődni az idősíkok is: benyitott egykori házukba ott, a Szőlősoron – álmában vagy éppen ébren? –, ahol már réges-rég új tulajdonosok laktak, ám mégis az apja jött elébe a hátsó udvarból, az ólak irányából nagy gonddal foltozott kiskabátjában. Mindjárt hazaér anyád a piacról, mondta fakó hangon, de hát anya már fél éve halott, akarta mondani, ám mögötte már nyílt is a kiskapu, s ott állt az anyja hatalmas kosárral a karján. Máskor meg – sok-sok évvel a szülei halála után – az anyja futott elébe a kisszobából, úristen, mily fürgén és fiatalon!, nemsokára jön már az apád is a határból, suttogta örömtől csillogó szemmel, hogy így együtt lesz ismét a család, és már tárul is szélesre a nagykapu, befordul rajta a Szellő a jó kocsi kukoricaszárral, s a lópokróccal letakart ülésen ott van az apja kockás ingben, egyetlenegy fehér hajszál nélkül…
Ekkor szaladt tán oda hozzá, s napégette, erős nyakába kapaszkodva súgta fülébe a titkot: valóban sós a tenger, apa, annyira sós, mint a könny vagy a húgy, ahogy az okos könyvünkben szépen meg van írva. A tengerpartról jött haza az éjjel, eddigi élete leghosszabb utazásáról, s alighogy megérkeztek a nagy víz partjához, a tengert sohasem látott bácskai gyerekek lerohantak egészen a fehéren habzó hullámokig, feltűrt nadrágszárral belegázoltak a szélébe, hagyták, hogy csapkodja, simogassa a lábukat, fröcskölték egymásra, mohón kóstolgatták: sós! sós! sós!, kiabálták, uramatyám, ez valóban sós! Mint a könny! Mint a húgy! Vagy ezt talán nem is ekkor mondta el a tengert szintén soha nem látott apjának, talán csak sokkal később, de még az is megeshet, hogy soha el nem mondta: az örökös rohanásban tán nem is volt rá érkezése. Ennek a kiderítése egy soron következő találkozásuk témája lehet, mint ahogy annak a feledhetetlen napnak a közös felidézése is, amikor az apjával lovaskocsira ülve bebarangolták a határt, az időről és a határrészeket elválasztó mezsgyékről, mezsgyekövekről teljesen megfeledkezve, csak ültek egymás mellett szorosan a bakon, félmeztelenre vetkőzve, jót tesz ugye a városhoz szokott tüdődnek ez a friss levegő?, nézett rá az apja, később kezébe nyomta a gyeplőszárat, hajts most te egy kicsit, úgy lehet, már el is felejtettél lovat hajtani, a kocsiderékba terített fólialapon és a szalmahordó kosarakban szaporodtak a feszes bőrű, fényesfekete szemű bodzafürtök, kóstolgatták a fanyarédes szemeket, s egyre azt várta, hogy az apja elkezdi mondani a történeteit, mindjárt nyakába zúdítja a távoli hómezőket, a negyvenfokos hideget és a rohamozó orosz tankokat, de csak mosolygott, az ülésre dobta rágott szélű szalmakalapját, borzoltatta ritkuló fehér haját a széllel, és a határt át- és átszelő kocsiutakról kezdett beszélni, amelyek mindegyikéről pontosan tudja, tévedhetetlenül, hogy hova vezet, kinek a földje és tanyája mellett visz el, ebben a határban én el nem tévedhetek, ez az én nagy tudományom, ezt az egyetlen dolgot sikerült a hatvan év alatt tökéletesen kitanulnom, és lehet, hogy most kinevetsz, de én végtelenül büszke vagyok rá, talán az egyetlen dolog, amire nyomorúságos kis életemben igazán büszke lehetek. Most pedig jól nézd meg ezeket a kocsiutakat, utoljára látod őket: a határrendezők néhány hét múlva hozzáfognak a fölszántásukhoz, sorra eltüntetik őket a föld színéről, lebontják az út menti tanyákat is, az én útjelzőimet. Mégsem fognak ki rajtam, nevetett ravaszkásan: hatvanéves fejjel újratanulom a táj arcát, mint szélütött ember a járást, rajtam már senki nem foghat ki. Aztán a bodzafákról kezdett el beszélni: a legtöbb termést a néhány esztendős bokrok adják, azok, amelyek bent nőnek a földeken: a partokon és a laposokban, a mezsgyéken, egyszóval a védettebb helyeken, nagy szemű, tömött fürtű édes termést hoznak, bogárfeketét, az ilyenből lesz a legjobb és a legtöbb pálinka, persze ebből sem túl sok, hiszen a bodzalé tudvalevőleg szűken csurran, az öregebb fák és az útszélek kőkemény földjéből kinőtt porlepte bokrok hitvány fürtjeiért nem is érdemes kapaszkodni, azokat legjobb minden sajnálkozás nélkül otthagyni, szedje le az, aki jobban rá van szorulva, akit sürget az idő. Amíg erről beszélt az apja, lassacskán megfogalmazódott benne, hogy ennek a vidéknek talán nem is az akác a fája, de a bodza: mert még néhány évtized, és az akácosokat sikerül teljesen kiiktatni a tájból, akár korábban medveszövőlepke-veszélyre hivatkozva az eperfákat, irtják az útkarbantartók, a határrendezők, a közművesítők, a közönséges akác helyére fenyőt és ostorfát telepítenek, a lerombolt tanyák, a fölszántott utak mindegyike magával rántja a saját akácfáit, ritkítják a fagyoskodók, a tüzelőhiányban szenvedők, pusztítja a kiszáradás – kiszáradt fa helyére senki sem bolond akácot ültetni –, a bodza pedig olyan, mint a tarack, amit hiába kapálnak ki és dobnak félre, ha földet ér, rögtön gyökeret ereszt, és kapaszkodni kezd, bármennyire cserepes is a föld. Egyik évben kiirtják az útkarbantartók, a határrendezők, a közművesítők, becsapja őket: parányi magvai madarak csőrében, madarak bélrendszerében ott lebegnek a táj fölött, csak a kedvező alkalomra várnak, hogy lehulljanak és kicsírázzanak, s a következő évben már olyan helyen is megjelenik a bodzabokor, ahol az előző évben még nyoma sem volt, túléli a tanyákat – sírvirágként megjelenik sárgaföld-dombos helyeiken –, túléli az útkarbantartókat, a határrendezőket, a közművesítőket, üreges ágaiból bodzfapuskát és furulyát csinálhatnának maguknak az unokái, ha addigra nem felejtenék el végérvényesen, mit jelent ez a szó: bodzfapuska, és mit jelent ez: bodzfafurulya. Ahogy derűs képpel a bodzafákról magyarázott az apja, olyan érzése támadt, hogy fogvacogtató történetei soha meg nem estek, nem is mesélt neki gyötrődve róluk, mindez csupán az ő felzaklatott és fejtetőre állított képzeletének a szüleménye, nem világítottak soha kísérteties fénnyel a távoli hómezők, nem voltak rohamozó orosz tankok, a tehervagonba kapaszkodó ujjakra nem csaptak le a puskaagyak, de ekkor oldalra pillantott, és a kocsikerekek zötyögését átvéve ott himbálózott az apja gyeplőszárra görbülő fagyfoltos kézfeje.
Ha sor kerül egyszer ennek a feledhetetlen napnak a felidézésére, megnyugtatásképpen talán majd azt is elmondhatja a szüleinek, hogy az unokái – az ő dédunokáik – pontosan tudják még, mit jelent ez a szó: bodzfapuska, és mit jelent ez: bodzfafurulya. A kisebbik lőtt is már a bodzafa ágából fabrikált játékpuskával, a nagyobbik meg a bodzfafurulyán szépen el tudja játszani – ha még kicsit szégyenlősen is – a tavaszi szél vizet áraszt kezdetű csodát.
Meghalt a H. Miki, mondta valaki a telefonban. Fél éve tán, két éve vagy akár öt esztendeje is megvan már ennek? – mindenesetre elég sok idő telt el azóta. Annyi mindenképpen, hogy akárcsak a szüleivel, H. Mikivel is elkezdjen beszélgetni. Nem csupán azért, mert bőségesen lenne mit meghányni-vetniük, hanem mert attól tart, hogy az ő határon túlra való kerülése után erre ott már nem lesz érkezésük.