Minden szombaton kiosonok a vasútállomásra. Azt a vonatot várom, amely már sosem fog megérkezni. Mégis ott állok, abban reménykedve, hogy talán egyszer majd újra előbukkan, és megint elindul. Megszüntették, minden előzetes bejelentés nélkül. Jules hetente egyszer utazott vele. Szerdánként, hajnalban felszállt a szerelvényre, és elrobogott néhány megállót, hogy egy ráncos arcú bácsikától megvehesse a legfinomabb brie sajtot. Csak ilyet tett a híres hagymalevesébe. Ráolvasztotta egy kis szelet pirítósra, majd beleeresztette a gőzölgő szaftosba. Volt, aki kizárólag ezért az ínycsiklandó előételért ebédelt nála.
1962-ben még Frank Sinatra is fogyasztott belőle párizsi koncertjének napján. A közönség percekig tapsolt, amikor az öreg kék szemű kilépett az Olympia deszkáira. Az estjének vége felé beleköhögött az egyik dalába. Akkor viccelődve csak annyit mondott:
– Soha többé nem fogok hagymalevest fogyasztani fellépés előtt.
A kis malőr ellenére sem bánta meg, hogy belekóstolt. Mielőtt visszautazott volna Amerikába, egy borítékot hagyott Jules számára. A reptér felé autózva ugyanis a dalnoknak eszébe jutott, hogy az idős főúr kiszolgálás közben arról mesélt neki, hogy beépítene egy óriási tükröt a kávéházba. Olyat, mint amilyen a Folies Bergère Kabaré bárjában volt. Valahányszor belesek a Le Petit Parisien ajtaján, mindig magam előtt látom azt a pillanatot, amikor Jules kibontotta illusztris vendégének a levelét. Akkor én is pont ott vacsoráztam. A szép szavak mellé egy köteg százdollárost is kapott. Majdnem megállt a szíve miközben a sorokat olvasta. A papírra csupán ennyi volt lejegyezve:
„Egy kis figyelmesség az én Julius barátomnak. Arra kérlek, maradjon ez a mi kis titkunk! Frankie”.
Jules felhívta építész rokonát, és felszereltette a tükröt. Most már tellett rá. Zárás előtt sokszor merengett a visszapillantóba tekintve. Nézte a pezsgőmámorban mulató emberek árnyékát, akik gondtalanságot színlelve merültek a pohár fenekére. A kávéház sarkában egy zongora pihent. Egy diplomás zenész szólaltatta meg, hétfő kivételével minden este. Köpcös kis alak, akire Jules Brest egyik füstös lokáljában akadt rá. Magával hozta a fény városába. A nevére sajnos már nem emlékszem, de azt tudom, hogy folyton azt mondogatta:
– Záróráig mindig van remény!
Éjszakákon át üldögéltem a remegő lámpafénynél, és hallgattam, ahogy arról énekel, józan fejjel nem bírja tovább. Hangja olyan volt, mint napfény a dörzspapíron. Finom borpárlat és cigaretta eredménye. A bárzongorista, akinek a pecsétgyűrűje és a hat régimódi dupla gombolású öltönye volt az összes vagyona. Minden előadóestjén másikat öltött magára. A műsor végén öltönykabátját rendre a székére terítette, de szomorúságát nem tudta ilyen könnyen levetkőzni. Bánatos volt, amit sokszor nem sikerült mosolya mögé rejtenie. Egyedül érezte magát a zenegépek világában. Sokszor már csupán a pezsgő tartotta benne a lelket. A lámpafény volt az ő napsugara. A Le Petit Parisien mélyén, a saját kis szegletében érezte magát otthon, legjobb cimborája közelében. Sajnos ő is itt hagyta ezt a világot, ahogy… Egy önző dög voltál, Jules! Te is elmentél minden szó nélkül. Itt maradtam egyedül az élet összes terhével. Ha most itt lennél, akkor adnék egy óriási tenyerest. Igazából nem lenne szívem megtenni, mert annyira szerettelek. Tudod, Jules, bennem meghalt valami, amikor úgy döntöttél, hogy a felhők felett szeretnél iszogatni pajtásoddal. Kiléptél ebből a világból és az életemből. Persze tudnom kellett volna, hogy nem maradsz örökké. Miért is maradtál volna? Meghal egy ember, és megváltozik minden. Igaz, te nemcsak egy egyszerű halandó voltál, hanem Jules! A napfény, aki beragyogta Párizs összes utcáját, ahol megfordultál. A Szajna habján visszatükröződő kandeláberek reménykeltő fényének szívmelengető sugara. Amerre felbukkantál, ott az orgonák egészen az ablakig is felfutottak.
Máig gyakran visszatérek egykori törzshelyemre, a Le Petit Parisien-ba. Ahol már zongora sincs, nemhogy zongorista. Ha látnál, csak párás szememet nézhetnéd, ahogy magányosan iszogatok, egyedül az emlékeimmel. Ha most az egyszer visszajönnél, fizetnék még egy utolsó kört, de a te vonatod már elrobogott, egy végtelen vágányon. Csendben, minden előzetes bejelentés nélkül.