Véget ért a nagyböjti idő, és elérkezett húsvét, amikor Krisztus feltámadását ünnepli a kereszténység. A negyvennapos készület ideje alatt átelmélkedtük Jézus Jeruzsálembe vezető útját, nagypénteken pedig újraéltük Jézus szenvedéstörténetét. A keresztútjárás ősi hagyománya hozzásegített minket ahhoz, hogy rögös életutunk történéseit párhuzamba állíthassuk a Megváltó szenvedésének stációival.
Felidéztük magunkban, mikor és miért roskadtunk össze a kereszt súlya alatt, de azt is, miként sikerült feltápászkodnunk az út porából, hogy folytathassuk életünk küzdelmes napjait céljaink magvalósítása felé. Keserűen gondoltunk a fölöttünk kimondott igazságtalan ítéletekre, eszünkbe jutottak gaz árulóink és hűtlen barátaink. Ugyanakkor szívből hálát adtunk azokért a cirenei Simonokért és Veronikákért, akiket a Mindenható gondviselése hosszabb-rövidebb időre zarándoktársainkká rendelt életünk útján. Mert hívő emberként tudjuk, hogy nem a vakszerencse folytán találkoztunk velük éppen abban az életszakaszunkban, amikor életünk keresztjének súlya elviselhetetlen teherként nehezedett vállunkra, vagy arcunkról egymással összevegyülve patakzottak a szenvedés izzadság- és a fájdalom könnycseppjei. Egy vigasztaló szó, egy apró figyelmesség, meggyötört ábrázatunk részvétteljes letörlése elég volt ahhoz, hogy folytatni tudjuk élethivatásunk rögös ösvényét.
Emberi létünk egyaránt vándorlás és keresztút. Mindenki számára az, legyen akár hívő keresztény, akár Istennel szemben közömbös vagy ellenséges. Keresztényként meggyőződésünk, hogy földi vándorlásunk nem céltalan és nehézségekkel tűzdelt bolyongás, melynek végállomása a rideg sír. Hiszünk a szenvedéstörténetet követő 15. stációban, a feltámadásban és az örök életben.
Hitünk szegletkövét ünnepeljük húsvétkor: a megfeszített és feltámadt Jézust. „Ne féljetek! Tudom, Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Feltámadt, amint megmondta.” (Mt 28,5-6) Fordítsuk hát lelki szemeinket a Krisztus-esemény felé.
A húsvéti szent három nap történései felfoghatatlanok a Jézus istenségébe vetett hit nélkül. E tényt az Atya többször is kinyilatkoztatta Szent Fia földi működése során. Péter apostol így ír erről: „Nem ravaszul kieszelt mesék nyomán adtuk nektek hírül Urunk Jézus Krisztus csodálatos erejét, hanem mint megdicsőülésének szemtanúi. Amikor Isten, az Atya megtisztelte és megdicsőítette, ez a szózat hangzott le hozzá a magas dicsőségből: Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok.” (2Pt 1,16-17)
Nemcsak apostolai és tanítványai voltak tanúi Jézus csodáinak, hanem a korabeli széles néptömegek is. Az Úr arra hívta őket, hogy olvassanak a Messiás által végbevitt jelekben, megértsék és magukévá tegyék tanítását. Azonban csak kevesen bizonyultak képesnek erre.
A hit Isten ajándéka. Jézus korában is annak számított, és napjainkban is az. Ám mi félünk elfogadni a hit ajándékát, mert attól tartunk, hogy ha Isten tölti be szívünket, lelkünket és elménket, akkor fel kell adni saját terveinket és vágyainkat, melyekhez oly görcsösen ragaszkodunk. Rettegünk attól, hogy a hit miatt túlságosan kiszolgáltatottak leszünk Istennek. Hasonlóképpen gondolkodtak erről a Messiás kortársai is. Ezért hazudtak önmaguknak, és tagadták le a nyilvánvalót. Megölték a halálból feltámasztott Lázárt. Lefizették Jézus feltámadásának szemtanúit, a sírt őrző római katonákat. Megfélemlítették és bebörtönözték a Krisztus feltámadását hirdető apostolokat. Egyszerűbbnek tűnt eltüntetni Jézus feltámadásának nyomait, mintsem kilépni saját kényelmi zónájukból, és életük gyökeres átértékelésébe fogni. Beigazolódott Jézusnak a gazdag emberről és a szegény Lázárról mondott példabeszédének keserű igazsága: „Ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.” (Lk 16,31)
Amennyiben elfogadjuk, hogy Jézus az értünk emberré lett Fiúisten, aki üdvösségünkért meghalt és feltámadt, akkor vajon mi változik az életünkben? Minden. A feltámadás fényében életünk valamennyi eseménye új értelmet kap. A Messiásnak a halálon aratott győzelme ugyanis határtalan optimizmust önt lelkünkbe. A remény gyermekei leszünk.
Persze továbbra is szembe kell néznünk a rossz, a fájdalom és a halál problémájával, de többé már nem félünk tőlük. A Krisztus-eseményben maga Isten kezdte el a világ megújítását, és a feltámadt Krisztusba vetett hit szabaddá tesz minket. Szabadságunk azonban nem maradhat önző módon rejtegetett isteni ajándék. Sokkal inkább legyen a húsvéti örömünk olyan kincs, amit megosztunk embertársainkkal, tanúskodván arról, hogy elérkezett hozzánk az Isten országa. (Vö. Lk 21,17)