Fél nyolckor leállt a lift; az első emeleti lakás nyitott ablakán át kihallatszott egy rádió időjelzése, a templomtoronyban kettőt kongatott a harang.
Ekkor állt meg a lift.
Mentségére szólva ritkán mondja be az unalmast, menet közben sose; nem ragad benn senki, ilyesmire még a legrégebbi lakók sem emlékeznek. Az ember kiszáll belőle, kirángatja csomagjait, cuccait, a lift becsukja az ajtaját, s – nem megy tovább. Hívhatják lentről, nyomogathatják gombjait bármelyik emeleten – semmi. Azt mondhatnám, ez így tisztességes. Nem fogoly senki, nem okoz riadalmat, sőt ilyenkor mintha bocsánatkérően sóhajtana: tőle ne várjanak többet, elfáradt. (Akár az író: leírja az utolsó mondatot, kiteszi a pontot, kicsit eltöpreng; aztán lefekszik, és a fal felé fordul. Pihenek egy cseppecskét, gondolja, de az is lehet, hogy nem kel fel többé.)
– Szép tőle – mondta egyszer a liftre a földszinten lakó fuvolaművész –, nem okoz felfordulást.
Már máskor is gyanítottam valamiféle finom érzékenységet, empátiát. Úgy tűnt, mintha kímélné a negyedik emeleti, babakocsit cipelő, szép, szőke orosz fiatalasszonyt és jókedvűen kurjongató, tejfel hajú csöppnyi lányát, Gvendolint. Arra is gondoltam, a harmadik emeleten lakó elegáns öreg hölgyre van tekintettel, a habos-csipkés blúzaira, a nyomában járó gyöngyvirágillatra, mely diszkréten megüli a liftben a levegőt. Esetleg a másodikon élő öregúrra van figyelemmel, aki egye gyakrabban fontolgatja, hogy botra – egy mutatós, elegáns botra – lesz szüksége, pedig néhány évvel ezelőtt még a gondolatra is tiltakozott volna! De már beállította az előszobába: olyan, mint amilyet hajdan a divatfik lóbáltak, hasonlít Chaplin sétapálcájára – nem rokkantságot jelez; egy ilyen kell is, nem is sétapálca láttán a fiatal nők nem adnák át neki szánakozva a troliban az ülőhelyet… Gondolhatott az ötödik emeleti keramikusnőre is; belát a műtermébe, amikor egy-egy pillanatra megnyílik az ajtaja; egyszer megcsúszott a lift előtt, s értékes csomagját – kiállításra vitte fura hasú kis vázáit – a magasba tartva védte, a lift pedig a nyitott ajtaján keresztül úgy ölelte magához, hogy a háta ugyan lila-zöld lett, de műtárgyai épségben elkerültek a kiállításra. (Arra az egyetlen, a vázán keletkezett finom repedésre viszont, amelyről csak ő, a lift tudott, szinte büszke volt: ezt a művészi többletet ő adta hozzá.)
Ám kedden reggel kibújt belőle a minden ok nélkül való gonoszság. Számomra, aki vettem finom rezzenéseit, érthetetlen volt, hiszen nem egy villogó szemű házmestert, egy pletykás öregasszonyt vagy zsebmetszőt, nem is borgőzös vízvezeték-szerelőt, postást vagy guberálót szállított; sőt még csak nem is felnőttet. Egy, még bűn nélküli cserfes kislány igyekezett volna iskolába.
A lift lefelé menet, a második és az első emelet közt megállt.
Az ajtót mozdítani se lehetett, de ez végső soron nem volt baj: a kislány nem zuhanhatott a liftaknába. Nóri kiabálására, dörömbölésére a félgyomrú, mindig barátságos szobafestő futott elő elsőnek, aztán az éjjeli műszakból éppen hazaérő ápolónő, majd Mónika, az úri prosti. Rohant Nóri anyukája is, arcáról csak úgy sebtében törülte le a pakolást, nyomában kocogott az öregúr, s az ablakokban, a körfolyosókon egymás után bukkantak elő a lakók.
Nóri a félhomályban riadtan kuksolt.
A lift csendben volt.
– Anyu, anyukám! Hol vagy? – kiáltott Nóri. – Segíts!
– Itt vagyok, kincsem! – mondta Nóri édesanyja, köntöse ujjával törülgetve a maszkmaradékot. – Nincs semmi baj! Mindjárt segítek!
Körülöttük záporozott a részvét és a tenni akarás.
– A földszinten kell megnyomni a piros gombot!
– Próbáld a legalsó gombot! Nem megy?
– Nyomd hosszan a nullát!
– Keresd meg a Stop gombot!
– Diktáld a liftkarbantartó telefonszámát! Megtalálod a falon, egészen magasan!
Csakhogy a beszűrődő halvány fényben Nóri alig látott valamit. Az összevissza nyomogatás meg nem segített, sőt – úgy tűnt – mintha mosolyt váltott volna ki a liftből.
Mintha figyelt volna, de nem moccant.
Nóri pityeregni kezdett.
– Angyalkám, ne sírj! Mindjárt jön a szerelő!
De ismerve a távolságot és a mérhetetlen közlekedési dugókat különösen ilyenkor reggel, tulajdonképpen ezt senki sem hitte.
– Félek…
– Nem eshet bajod, légy bátor! – És énekelni kezdett neki: Nem félünk a farkastól, farkastól…
Próbálták tartani Nóriban a lelket. Beszélgettek vele, a suliról kérdeztek, mi van a táskájában, ki a kedvenc tanítónője, vicces történetet meséltek, azzal vigasztalták, hogy ebben a kétmilliós városban még soha senki nem aludt liftben, hacsak éppen nem akart.
– És ha akart? Ki akart liftben aludni? – kérdezte Nóri.
Válaszként nagy gyorsan egy történetet kezdtek kerekíteni, de nem volt sikere, a vastag ajtón át nem lehetett minden szót hallani.
– Anyukám, pisilnem kell! Anyukám, szomjas vagyok! Anyukám, fáj a hasam! Anyukám, segíts! Megint félek! – kiabálta, majd csak nyöszörögte Nóri, egyre fáradtabban és egyre halkabban.
Elfogyott minden biztatás, történet, nem akadt több tanács, ötlet. Akinek dolga volt, elindult. A dán diák egy szőke mosollyal hellót intett, a plázacica munka előtt sietett még rendbe hozatni bikinivonalát, a félgyomrú szobafestőnek hiányzott a gyógyszere, az öreg hölgy feszélyezve érezte magát papucsban, köntösben, rendetlen frizurával, a piacozó kofa rohant a kosaraiért, az öregúr elindult kifliért, a takarítónő pedig felemelte a vödrét…
Itt csak a szerelő segíthet.
A Lift mintha mosolygott volna.
Mindenki elment. Csak Nóri anyukája maradt, meg az író.
– Bosszantó, hogy éppen Nórikával történik mindez – mondta az író. Majd arra gondolt: olyan ez a lift, mint egy kisgyerek, hol érzékeny, jóindulatú, hol meg – mint most is éppen – makacs, vásott, aki – ha tehetné – összemaszatolná a falat, földhöz vágná a vázát, felkenné ketchupöt az ajtófélfára, hogy tudtára adja a világnak, hogy létezik – nem a lift, hanem ő, a Lift –, s törődésre van szüksége.
A lift bűntudatos csendben, karjaiban a remegő kislánnyal, mintha hallgatta volna az író gondolatait.
A nyitott ablakon át kihallatszott a rádió és a szenzációnak számító hír: „…mától kezdve nemzetünk elsőrendű feladata nem a fegyverkezés, hanem egy új, egy mindennél erősebb hatalom, egy mindent átfogó kutatás lesz: a gondolat útján való irányítás. Ez tesz még nagyobbá bennünket!” – mondta érces hangján egy Elnök.
– Jé – hökkent meg az író. – Ez olyan lenne, mint a mese.
– Tévedsz – gondolt vissza neki a Lift. Ez az új valóság kezdete. De a labda nem nálatok van! Ma egy kis időre bár, de enyém volt az irányítás.
Nesztelenül elindult. A földszinten kinyitotta ajtót. Somolygott.