„Oly távol, messze van hazám…”
Kedd volt.
hétvégén otthon voltam, mint általában minden hétvégén. De nem hétfő hajnalban utaztam vissza Szabadkára, gimnazista éveim színhelyére, hanem egy nappal később, mert bedagadt a mandulám. Anyám a szokásosat rakta a vászonszatyorba: egy cipót, vöröshagymát, egy üveg paradicsomot és egy fej káposztát; a krumplit meg a kacsazsírt majdnem kifelejtettük, pedig nélkülözhetetlen volt, hogy kitartsak a hét végéig.
Idegesek voltunk, kapkodtunk. Ráadásul apám azt mondta:
‒ Vigyázz magadra! Ha baj adódna, gyere haza.
Tőle ekkora figyelem szokatlan volt, értetlenül néztem rá. Addig a legnagyobb távolság, amit gyalog megtettem, 15 km volt: Topolyától Moravicáig. Történhet valami, ami előrevetíti a harminc kilométeres utat?
‒ Ha nem jönne vonat… Hazataláltok a sínek mellett.
Előző tanévben a Magyar Vegyes Főgimnáziumba jártam, a három első osztály egyikébe, a vegyes osztályba. Ingázó diák voltam, mint sok más középiskolás. Mindennap fél ötkor keltem, délután hatra értem haza. Ötvenhat őszére új körülmények fogadtak bennünket: a szerb és a magyar gimit összevonták, áthelyezték a jelenlegi épületbe, neve Moša Pijade Gimnáziumra változott. A második évfolyam négy szerb osztállyal bővült, és két magyar osztály maradt meg 28-28 tanulóval. Az osztályfőnököm, aminek nagyon örültem, Sturc Jolán maradt. Ő tanította a latint, a magyart, és az önképzőkört is ő vezette.
A Tanárnő szinte barátként kezelt bennünket. Magázott minket; néha azzal tisztelt meg valakit, hogy letegezte. Sok mindent megosztott velünk: egy-egy József Attila-versre felhívta, Juhász Gyula, Radnóti, Babits soraival keltette fel érdeklődésünket, az önképzőkörön mesélt olvasmányélményeiről, s olyan írókhoz csinált kedvet, akik még nem voltak az iskolai tantervben. Személyre szólóan ajándékozott könyvet vagy egy-egy könyvjelzőnek kimásolt verssort (pl. Juhász Gyuláét).
(Emlékeimben más, kedves apróságok között él egy, akkor még ritkaságszámba menő narancs látványa: a szünetben a tanáriba mentem krétáért, a Tanárnő éppen narancsot hámozott, leültetett, és megfelezte velem a gyümölcsöt.)
A legjobban azokat a sétákat szerettem, amikor órák után elkísérhettük őt. Ilyenkor bepillanthattunk magánéletébe, egyikünknek-másikunknak megmutatta a Bašić utcában levő lakásukban a könyveit és a gyerekszobát is; ma is látom a színes, csíkos takaróval letakart három gyerekágyat. Ezeken a hazafelé vezető sétáin tudtam meg, hogy Budapesten tanult – nem könnyű körülmények között. Egy alkalommal a szép, nagy kék szemű lánynak az igazgató ösztöndíjat ígért bizonyos félreérthetetlen intim szolgáltatásokért. A Tanárnőtől tudtam meg, hogy az Informbüro idején, amikor mindkét oldalon folyt a sárdobálás, az uszítás, s a madár sem repülhetett át a határon, mennyire fájt neki, hogy elszakították rokonaitól, tanáraitól, barátaitól. Magyarországi születése és végzettsége miatt – mint olyan sokan mások – ő is a megbízhatatlanok, gyanúsak közé tartozott.
Egy késő este eljöttek érte is az Udba (Állambiztonság) emberei. A gyerekek aludtak, ő és biológiatanár férje éppen befejezték a dolgozatok javítását. Lepihenni készültek ők is éppen, amikor két férfi dörömbölt az ajtón. Olyan idők voltak azok, amikor egy pillanatnyi kétsége sem lehetett: érte jöttek.
A Tanárnő annyit kért, hogy megcsókolhassa a gyerekeit. Csak gyorsan, nincs időnk – mondta az egyik férfi. A férje táskába tett néhány dolgot, közben azt kérdezte, hova viszik, mit akarnak tőle, meddig tartják benn. Holnap órái vannak! Az alacsonyabb férfi rámordult: Hallgass! – Majd mindent megtudtok! – tette hozzá a másik.
A Tanárnő szerette volna magával vinni egyik erőt adó, kedves könyvét (már nem emlékszem, hogy melyiket), de nem engedték, mondván, hogy arra nem lesz semmi szüksége. S. Béla fehér lett, mint a fal, hiszen nem egy ismerősüket tartóztatták le, hurcolták el, s a Goli otok sem volt titok. – Én félelmem ellenére is elhárítottam a rettegés gondolatát, mert nem volt semmi bűnöm; inkább arra gondoltam – mesélte a Tanárnő –, hogy gyorsan visszaengednek, ott nem lesz időm olvasni.
Férje leemelt a fogasról egy melegebb kabátot, felsegítette rá, majd a cipőjét is segített felvenni. (A két pasi csak bámult, ismeretlen lehetett számukra az a minden mozdulatukban megnyilvánuló gyengéd szeretet, amely kettejüket oly szorosan összefűzte.) A papucs, amelyből a Tanárnő kilépett, és feszültségében is gondosan egymáshoz igazított, ott maradt az előszobában.
Amikor hazaengedték, ez a változatlan kép fogadta: a két, pedánsan egymáshoz igazított papucs, mely őt várta, és melyet senki, sem a férje, sem a három gyerek közül egyik se mozdított el.
Október 23. volt. Apám útnak eresztő mondatán kívül is volt a levegőben valami vibráló, nyugtalanító. Szabadkán, a vasútállomásról iskolába menet a Kossuth utcán a házakból itt is, ott is kihallatszott a Kossuth rádió és a Szabad Európa hangja. A suliban Feri bácsi késve rázta meg az iskolacsengőt, a folyosóról nem zavartak be bennünket. A szokásosnál nagyobb volt a nyüzsgés. Matekóránk lett volna, de Bébi néni helyett a Tanárnő jött be órára. Előző héten Mankiewicz filmjét, a Julius Caesart néztük meg, azt kellett elemeznünk. De a Tanárnő nem kérte számon a házi feladatot, helyette felolvastuk és elemeztük Petőfi A kutyák dala és A farkasok dala című versét, bár a tananyagban még nem tartottunk Petőfinél. Ez volt az ő válasza az eseményekre, s ezzel segített bennünket a megértéshez.
A következő napokban nem minden tanár követte a tananyagot. – Húsz kilométerre innen forradalom van – mondta a Tanárnő, és a forradalmakról, társadalomról, átalakulásról, a népek szabadságáról beszélgettünk – a megértéshez sok versidézettel; vitatkoztunk tizenhat-tizenhét évesen, naivan, érdeklődve, növekvő lelkesedéssel. (Emlékeim szerint a Tanárnő mindig forradalmat mondott, soha nem „ellenforradalmat”, még évek múlva sem.) Azokban a napokban újabb és újabb híreket hoztunk az órákra: a „magyaroknál lőnek”, Budapest utcáin folyik a harc, már más városokban is előkerültek a fegyverek, a fiatalok ott vannak mindenütt, sokan az osztrák határon át Nyugatra indulnak… Hol morzsákban, hol nagyobb darabokban áttört a határon a történelem.
November elején Szabadkára is érkeztek hontalanná vált fiatalok, ez már a forradalom leverése idején történt. Az ország befogadta, majd továbbvitték őket táborba, Kragujevacra (is). Nem emlékszem rá, hogy találkozhattunk volna velük, de a Tanárnő itt sem tagadta meg önmagát: címekhez juttatott bennünket. Levelezőbarátságok születtek, én M. Ferinek írtam, fényképet cseréltünk. A szőke, vézna, tizennyolc éves fiú néhány hónapig a kragujevaci táborban kapott menedéket, majd eltűnt Nyugaton. Aztán a kapcsolat megszakadt.
A magyar hazából önként távozók vagy a megtorlás, a bosszúállás elől menekülők „itt hagytak” egy dalt. November elején hallottam először „himnuszukat”, az Oly távol, messze van hazám… kezdetűt. A nosztalgikus, szomorkás, hazavágyó szöveget és fülbemászó dallamát pillanatok alatt megkedveltük és naphosszat dúdoltuk. Az Újvidéki Rádióban pedig hamarosan naponta többször is felcsendült, s a kívánságműsorban ezzel adtak életjelet magukról az otthoniaknak, vagy üzentek-keresték egymást családtagok, barátok.
Ötödikén vagy hatodikán a Tanárnő kezében egy vékony nyomtatott füzettel, a Petőfi-könyvvel és azzal a hírrel jött be az órára, amit már mindannyian tudtunk: Pest utcáin megjelentek a szovjet tankok. Igazgatói rendelet szerint az értékelést a magyar eseményekről minden osztályban fel kellett olvasni. A szerb nyelvű szöveget értettem is, meg nem is, a szavak egy része átjött, a lényeg azonban nem. A Tanárnő azt mondta: megbízható, tárgyilagos, eddig ez a legjobb, amit a napokban a forradalomról olvasott. Aztán a Petőfi-kötet után nyúlt, és olvasni kezdte A szabadsághoz című verset.
„Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!”
Olvasás közben a hangja egyre halkabb lett, az utolsó padokban ülők félig felemelkedtek. A vers azon részénél, hogy …Vagy nem tettünk még eleget érted?…, megköszörülte a torkát, és felém nyújtotta a könyvet: Folytasd, kislányom!
Az utolsó sor elhangzása után mozdulatlan csend támadt, aztán a Tanárnő cipőjének koppanása hallatszott, amint egész közel lépett az első padokhoz. – Gyásznap van – mondta. – A fűszál most a lánctalp alatt az anyaföldhöz tapad, de felegyenesedik újra, ha elvonul a tank.
Nagy kék szemében megjelent a könny.
– Hazamehetnek, ma nem tartok több órát.