A szabadságvágy a verbalitásunkat, szókészletünket és gondolati rendszerünket meghatározó fogalmi képlet, amelyet minden építő jellegű szellemi ténykedés, így valamiképpen a vizualitásokkal elfoglalt képzőművészet is igyekszik kisajátítani. Ezért is érdemes komolyan vennünk az élet minden pillanatát, így a bennünk megfoganó érzületeinket tükröző alkotási ösztönt is. Az áhitatban fogant művek a ránk feszülő átszellemültségükkel képesek hatni. A sűrített pillanatok, a gesztus értékű káprázatok ünnepélyességét, az életet igenlő élményt személyes átélő képességünk adja meg. A nem mindennapos megélés-élményeink ösztönösen megindítják bennünk a kreatív továbbgondolások szövevényét.
Ez lehetne az alkotási ösztön magával sodró öröme. Mert mi mást adhatna a képekben alkotás élménye? A teremtett világ utánzása a képzeletbeli újrateremtések kockázatmentes lehetőségével kecsegtet, az ötletadó ösztöne újabb felfedező élményszerűségeket tartogat a számunkra. A mindennapi átélésekben szövögetett képi valóság élvezetes gyötrelem: a jelhagyás feltöltődés élménye lényegében új értelmet ad az életünknek.
Mi a célunk az önkifejezés ábrázoló műfajával? Komolyra vehető üzenetnek véli-e jeladásainkat ma a technicista, lelki bajokkal küszködő ember, vagy csupán bohóckodásnak… és miként fogja értelmezni őket a jövőbeli?
Az öntörvényű jelhagyó embernek csillapíthatatlan a szabadságvágya. A művészember konok kitartással, egy elképzelt párhuzamos világ kiépítésén fáradozik, miközben a valóság leszűrésével foglalatoskodik. Alig törődve a harsány, anyagias világ akaratával, végeláthatatlan küzdelmekbe bocsátkozik, önbátorító hittel, kitartással, határtalan szorgalommal.
Vonalka
Nulla dies sine linea – vagyis: egy nap se múljék el vonás nélkül. Egy egyszerű vonalka, a megörökített rajzi gesztus levonata is valós történeteink megtermékenyítő hatására keletkezik! A torz(i)ók: egy kavics, egy falevél, egy arc vagy egy közönséges absztrakció megörökítése, töredékrészecskeként is jól érvényesülhet a tudatvilágunkban. De valójában minden alkotás valamiféle Veronika-kendő akar lenni, és az örökkévalóságot célozza meg.
Mi a tettre vágyásunk és a szabadságvágyásunk lényege? Az éppen adott hangulati állapotok titkainak, mibenlétének megfejtésére való törekvés, amely miatt szükségünk van a valóság és az érzelmek kifejtésére: forradalminak hitt alkotói tettekre.
A művész zsenialitása a megérző, belelátó képességében van. A jelkereső/jelhagyó közvetítők, a tökéletesre vágyó, valóságot leképező Alkotók évezredek óta az egyetemes világ megértését és tolmácsolását szorgalmazzák. Életmű-torzóikat ránk testálják. Mennyi idő kell egy alkotónak ahhoz, hogy ezt megtegye? Hogy korának és talán az utókornak is sikeres művészévé váljon?
B. Szabó Györgynek 43, Balázs G. Árpádnak 94 esztendő jutott. Kondor Bélának 41, Szalay Lajosnak 86, Bíró Miklósnak csupán 27, Ács Józsefnek 76 év, Galics Istvánnak 43, Benes Józsefnek 87.
Forradalmiság és hűség
„Amiként kezdtem, végig az maradtam” – írja Pilinszky egyik versében. Szolgája a hűségnek, soha jobbat nem írhatott volna arról a teremtés iránti elkötelezettségről és áhitatról, amit végtelen refrénként ismételget magában minden alkotó. A világlátásunk különbözhet, de alkotói szándékunk egymáséhoz hasonlatos, ingerületeink ugyanazon a skálán mozognak, akár naturalista, akár expresszív, szürrealista vagy a valóságtól elvonatkoztatható… impressziók által vezérelt vagy posztmodern eszköztárak által kivetítésre ítélt életérzést sugároznak. A Paul Gauguin-i kérdést visszhangozzák: Honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk?
Vagyis hát, kik vagyunk mi, maghozó emberek?
A haladás sodrását változó légfuvallatok által észleljük. Hiszen mit hozott számunkra a régitől elszakadás kényszere? Ahogyan az emberi gondolkodás, a logika, a korszellem változott, a művészi technikák is fejlődtek: a naturalista hajlamú ábrázolásmódokat vagy a régi sematizmusokat felülírta a lágy és kemény dekoratív felületeket szerteszét ágaztató, a stilisztikai csapdákat megörökítő vagy megkerülő ábrázolási szándék és mód. Mára nem csak kifelé, de befelé is egyszerre figyelünk (sőt olykor öntörvényűen, csupán befelé)…
Végezetül: a globalizáció veszélyhordó korszakában arra is rá kell jönnünk, hogy időről időre fontos visszatérnünk az eredeti értékeinkhez. Ha másért nem, a gyökértelenség érzetének a csillapítása miatt. Tudnunk kell, hogy „honnan jöttünk, kik vagyunk, és hová megyünk”.