A kertemben annyi cseresznye termett, mint még soha. A szűnni nem akaró esőben úgy néznek ki, akár a műanyag gyümölcsök. A pirostól a halvány rózsaszínig játszik a színük. Híreket nem olvasok. Átugrom az új fertőzöttek számát közlő információkat. Az autóm figyelmeztető lámpája jelzi, hogy elérkezett a szervizelés ideje. A lábam meg 33-asról egyszerre 35-ösre nőtt. Az önkiszolgálóban a lisztes polcokat taktikai manőverrel elkerülöm. Nem érdekelnek a pekingi piacokról szóló hírek sem. Nem bírom tovább, tényleg nem bírom. Mint a szemtelen piaci legyet, úgy hessegetem el annak gondolatát, hogy újra bezárva találhatom magam. Az állam négy fala közé. Még mindig fertőtlenítem a cipőmet. Kellemetlenül érzem magam az emberek között. Kerülöm a kávémeghívásokat. Amíg valaki mellett elhaladok az utcán, a védőmaszk alatt is visszatartom a lélegzetemet. Végre jött a villanyóra-leolvasó. A számla hihetetlenül magas. Esik. Még egy kis eső. Majd ismét egy kicsi. Egy sorozatot nézünk a Netflixen, amelynek előfizetője lettem a járvány ideje alatt, de igazán csak annak elmúltával kezdtük el nézni. Pattogatott kukoricát ropogtatunk. Megtörtént a második védőmaszkos nyiratkozás is. A második adag macskaeledel. Ez a karantén előtt vagy után történt? Az élet mindig két részre osztható. Mindössze attól függ, mi az aktualitás. Háború előtt, háború után, válás előtt, válás után, karantén előtt, karantén után, eső előtt, eső után…
Az élet pedig minden porcikájában ment tovább, a maga természetességében.
Úgy tűnik, csak én, a naiva vártam a katarzisra.
*****
Amióta azt hallottam róla, hogy öngyilkos lett, már vagy ötször láttam. Elment mellettem az utcán. Kétszer is utánafordultam. Két asztallal arrébb ült tőlem a kávéházban. Feltűnően, meredten néztem a képét a kirakat visszatükröződésében. Még néhányszor hasonlóan ott settenkedett a környezetemben. Benne volt azokban az emberekben, akik magukon valami hasonlóságot hordoztak vele. Nem ismertük egymást. Vagyis csak annyira ismertük egymást, hogy köszönőviszonyban voltunk. Rólunk, kettőnkről nincs egyetlenegy történetem sem. Nincs egy anekdota, amelyet most, hogy már nincs, elmesélhetnék. Az emberek szeretnek történeteket mesélni meghalt ismerőseikkel esett kalandjaikról. Ezzel is talán azt hangsúlyozzuk, hogy még élünk. Az öngyilkosságának híre utáni napon olvastam a Twitteren egy ember körkérdését, akit úgyszintén nem ismerek, arról, hogy az öngyilkosság mekkora faszság. Nem néztem meg a hozzászólásokat, de láttam, hogy volt belőle bőven. Itt a holtak csontjai nem maradhatnak a földben. Kiássák és kiszedik őket. Ez csöppet sem meglepő. Ebből nálunk sportot űznek. Ahogyan mondtam, nem ismertük egymást. Mégsem tudok nem gondolni rá és arra, hogy mennyire nem tudjuk, mi lakozik a másik emberben. És azt sem, mennyire tud fájni az élet.
*****
A szakácskönyvnek Házias sütemények volt a címe. A fényes, szürke, kartonkötésű fedelére az egész könyv legkevésbé attraktív süteményének fotóját tették. Képviselőfánk. Emlékeim ködfátylán keresztül felsejlik, hogy anyám készített képviselőfánkot. Már nem emlékeztem az ízére. Valami pudingszerű íz talán? A belső képek fejezetenként vannak elrendezve. Megrekedtem az őzgerincnél. Végig arra gondoltam, amíg néztem a fényes csokoládémázt a fénylő papíron, hogy a nagyanyámnak volt a spájzban felakasztva egy ilyen formája. A Házias sütemények az a könyv, amelyet az életben a legtöbbször nyitottam ki. Ezt lapozgattam, amikor a háború alatt éhes voltam. És néztem a képeket. Olvasgattam a recepteket, amelyek tele voltak beszerezhetetlen alapanyagokkal. Vaj. Tojás. Cukor. Liszt. Csokoládé. Vaníliarúd. Restellem beismerni, de míg mások költészettel foglalkoztak, én szakácskönyvet olvastam. Mint a költeményeket. Megfogadtam magamnak, hogy egyszer, amikor vége lesz a háborúnak, megcsinálom az összes süteményt, ami benne van a könyvben.
Mindegyiket.
Ez lesz az én személyes katarzisom.
*****
Muszáj boldognak lenni. Vagyis: MUST. Ahogyan angolul mondja a lányom a muszájt, mert talán úgy jobban hangzik.
A boldogtalan emberek boldogtalankodjanak a saját lakásuk négy fala között.
Hogy ne zavarjanak senkit.
*****
A négytagú család kiszáll az autójából egy olyan kirándulóhelyen, amelytől a lélegzet is eláll. Fekszünk a fűben, és hallgatjuk a hangokat. A fiú és a húga, az apa és az anya. Lenyomnak egy szelfit, és már mehetünk is keresni egy vendéglőt. Belelépsz a tehénszarba. Gyönyörű. Nézd a panorámát. Mit bámulsz a telefonodba? Nincs hálózat ezen a Bivalybasznádon. Nem is kell rögtön feltenned. Most csak lőj egy szelfit. Igen, gyere errébb. Látom. Nem jó. Mosolyogj szépen. No, csinálok még egyet. Igazítsd meg a szemüveged. Most pedig mintha mindenki boldog lenne, és jól érezné magát. Akkor most már rendben van. Ezt tedd föl. Beugranak az autóba, mint aki eső elől menekül.
Megmarad a fülig mosolygós, fogvillogtatós fénykép.
Nem tudom, ezek a fogak mi mindent tudnak bekapni.
*****
Nem csináltam egyetlen süteményt sem a Házias sütemények című szakácskönyvből.
Mai napig megvan ez a könyvem. Túlélte az összes költözködésemet. Nem mintha nem készítettem volna süteményt ebben az elmúlt húsz-egynéhány évben. Sütöttem. De ebből a könyvből soha. Valahogy sohasem jutott eszembe.
A könyvről és a süteményekről szóló történet egészen más kapcsán jutott eszembe. Akkor, amikor hallgattam, hogy majd mindezt követően még jobbakká leszünk. Jobban meggondoljuk a dolgainkat. Érzékenyebbek leszünk. Teljesebbek leszünk. Megváltozunk.
Elmeséltem a szakácskönyvem történetét.
Igen. És?
Nem fogunk megváltozni, mondtam. Ilyenek maradunk. Olyan a memóriánk, mint az aranyhalé. Az emlékezet cselekvést vár el. Mi nem emlékezünk. És nem is változunk. Csak alkalmazkodunk.
Mutálódunk, hogy túléljünk. Épp úgy, mint a vírusok. Sokkal több hasonlóság van köztünk ezekkel a láthatatlan ellenségekkel, mint amit hajlandók vagyunk beismerni.
Cinikus vagy, mondták nekem.
Majd hozzátették, egyszer majd biztosan sütsz valamit a Házias sütemények szakácskönyvből.
Biztosan, mondtam nekik.
Katarzis.
*****
Az egyik barátnőm egy televíziós műsorban arról mesélt, hogy az anyja évek óta depresszióval küzd. Úgy beszélt róla, mint egy komoly betegségről. Mint egy borzalomról, amely felemészt. Arról, hogyan lehet felismerni. Hogyan lehet segíteni. Hogyan lehet egy olyan emberrel élni, akinek fáj az élet.
Megfeszítették. A barátai. És az ellenségei. (Időnként az előbbiek mellett már nem is kellenek az utóbbiak.) Normális vagy? – kérdezték tőle. Közszemlére tenni azt a szégyent, hogy nőként sikertelenül próbálod anyádnak biztosítani a boldog életet. Erről nem kell beszélni. Főleg nem nyilvánosan. Sehogyan sem.
Boldognak lenni muszáj. MUST.
Otthon ülnek a négy fal közé zárva azok az emberek, akiknek fáj az élet. És rejtőzködnek.
Erre ismeretlen emberek arról nyitnak vitát, hogy amit ők éreznek, az mekkora faszság.
*****
Őzgerinc.
Hosszan nézem a képet.
Mint amikor hosszú idő után visszatérsz abba a házba, ahol a gyermekkorodat töltötted, és meglepődsz, hogy minden mennyivel kisebb. Emlékeidben minden nagyobbnak tűnt. Emlékszem, hogy az őzgerincet beborító csokoládémáz valahogy…
Csokisabb volt.
Nesze nekem.
Ha még mindig hiszel a katarzisban.
*****
Az élet pedig megy tovább.
A természet megújul.
A fűben, az esőben fürdetett erdei szamócabokor mellett ott van egy eldobott egészségügyi maszk.
Fordította Juhász Attila
