Már hat hónapja fekszem ebben az ágyban. Így a legjobb. Főleg akkor, amikor bort hozol nekem a pincéből. Igyál, mondod. Félsz, hogy elalszom, és egyedül maradsz. Szereted, ha beszélek, és a bor beszéltet. Csacskaságok az ágyból. Elmondom, hogy emlékszem, egyszer régen kinevettelek, amikor hosszú hajad kontyba kötötted a fejed tetején. Lehipsztereztelek, man-bunoztam. Észrevettem, hogy utána többé sosem viselted így a hajad előttem. Ezt már nem mesélem, de utólag sajnáltam, hogy bármit is szóltam, szégyelltem magam, és sajnáltalak. Igazából szerettem, ha látom a nyakad ívét meztelenül. De ez mind régen volt, amikor még tudtam sajnálni.
Már hat hónapja fekszem ebben az ágyban. Hat hónapja kinéztünk az ablakon, és láttuk, amint korommá válik a világ. Fehér, fehér, szürke, szürke, szürke, fekete. Magadhoz húztál, és a válladba gyűrtem az arcomat, hogy fel ne kiáltsak. Aztán már nem tudtam lábra állni, és te úgy teszel, mintha nem látnád, amikor reggelente fésülködés közben marékszámra húzom ki a hajam a fésű fogai közül. Alszom, amikor csendben a tűzbe dobod a csomókat. Alszom a bortól, mert altat is, alszom, habár azért hoztad, hogy beszéljek összevissza, hogy ne aludjak, hogy ne fájjon semmim, mert tudod, hogy sajog minden, hogy elmeséljek olyat is, hogy milyen szar volt becsapni a naplót egyszer tanár koromban, amikor még dolgoztunk, amikor kiküldtem azt a gyereket az óráról, mert pofázott, pedig egyszer még egészen jól megértettük egymást.
Elmondom, hogy nem igazán voltam jó tanár. Nem voltam következetes, nem volt időm megérni a feladathoz. Olyan tanár voltam, mint ember – érzelgő, lobbanékony, felületes. Erre bólintasz, ismersz. Azt hiszed, nem látom, hogy sírtál. Azt gondolod, alszom, amikor az ablakhoz ülsz, és bámulod a feketeséget. Néhányszor már rajtakaptalak, ahogy felpróbálod a csizmád, és hosszú hajad kihúzod a kabát gallérja alól. Nem szóltam semmit. Úgysem mész ki, nincs hová menni. Az elejében még lehetett telefonálni. Csak csörgött, csörgött, soha sem vette fel senki. Néhány napra rá már a vonalak sem éltek.
Hullott a korom, napokig hullott. Mesélted, akkor még te meséltél, én már csak feküdni tudtam. Az ablakon keresztül alig-alig, de láttam, egyre sötétebb lett. Mesélted, amit nem láthattam. Aztán elhallgattál. Azóta csak hallgatsz, hordod fel a bort, és ismételgeted, igyál, igyál.
Néha kifogyok a meséből. Olyankor felsorolom, hogy mi mindent veszítettünk már el, mi veszett el a fehér-szürke-feketeségben.
A herendi Victoria-csészét, amelyet anyádtól kaptam. A kedvenc kopott sztárkádat. Minek is hagytad a küszöb mellett? A csíkos pólót meg az összes kiteregetett ruhát. Csak a csíkos pólóra emlékszem. A piros minibiciklit. A tulipánokat – a közönségeseket és a nemes papagájfajta hagymákat is, amelyeknek még nem volt idejük elfajzani. De virágozni se. A macskát. Szerettem a macskát. A fészert. A csillagokat. A napot. És amit nem tudok kimondani, amit csak egy érintéssel veszek tudomásul, amikor a hasamra teszem a két kezem. Tudod, úgy, hogy szívet formázzanak ujjaim. Röhögtünk régen a sablonos képek sorozatán, amelyeket az ismerőseink osztottak meg, szívet formázó ujjak, szív a naplemente körül, szív a homokban, Ádi + Ági forever, THASSOS 2018. Most meg én is szívet növesztenék ott, ahol nem dobog már semmi. Éreztem rögtön, akkor, hat hónapja, hogy ez az első, ami itt bent elveszik. Percre pontosan tudtam, mikor rúg majd, de semmi. Hiába vártam. Aztán vér. Aztán korom. Látom, tekinteted követte ujjaim mozdulatát. Igyál, mondod. És iszom egy kortyot.
Az autót. A villanykarót, amelyen gólyák nyaraltak. Az iskolát. A naplót. A pofátlan gyereket. A szégyent, ami aznap végigkísért. A postát és a sorait. A piacot – a répát, retket, mogyorót. A babakocsit, amelyet időnap előtt megvettünk. Az eget. Az esőt, amely elől futottunk, amikor tekintetünk először találkozott, és amikor nevettünk, nevettünk, nevettünk. A nevetést. A mosolyt. A tekintetet.
Igyál, mondod. De már majdnem alszom. Peregnek le rólam a percek, és azt álmodom, még kint vagyunk, és ülünk a fűben, és fáj az arcunk a sok mosolygástól.
Amikor felébredek, csizmában vagy, hosszú hajad kontyban a fejed tetején. A kabátod veszed, nyitod az ajtót. Kilépsz rajta a vaksötét örök éjszakába. Tudom, hogy nem látlak újra. Igyál, mondanád. És iszom.
A hajamat. A lábamat. A talajt. A fényt. A fejemet. A szívemet. Téged. Magamat.