Léonard alkoholistává lett a sorscsapás óta, ám utolsó leheletéig igazi úriember maradt. Köszönt az utcán, valahányszor találkozott a tekintetünk. Gavallér volt, aki még lyukas zsebbel és üres gyomorral is megtalálta a módját, hogy meghívja a legkedvesebb cimboráit egy körre. A mimosa volt a kedvence. Pezsgő és hűs narancslé szédítő keveréke. Jules kávéházában is egymás után kortyolta őket, mert józan fejjel már alig bírta ezt a kort. A bárpult mögötti tükörbe pillantva szemlélte magát. Amolyan helyi híresség volt ő egykoron. Kedvelt festő, társasági figura. Sokan azonban csupán egy züllött kis senkit láttak benne. Valójában menthetetlen álmodozó volt, aki titkon egy csipetnyi emberséget szeretett volna ettől a világtól.
Fred Astaire-t tekintette eszményképének. Rajongott az amerikai táncos-komikusért, amióta az ötvenes évek végén véletlenül belebotlott a Champs-Élysées sugárút sarkán. A szerény színművész épp egyik romantikus limonádéját forgatta Párizsban. Jelenléte beragyogta a fény városát. Az ezüstös vásznon is sziporkázott. Léonard a lemezeit is felkutatta. Az egyik karcos korongon Astaire a saját szerzeményét dalolta. Amíg a bakelit forgott, a festő felidézte elméjében a filmsztár francia fellépését. A nézőtér elsötétült, a reflektorfényben megjelent egy hófehér mosolyú, jó kedélyű pasas. „Az élet szép”, énekelte frakkban, miközben sétapálcájával kissé megdöntötte cilinderét. Léonard elmerült emlékeiben. Régi ruhákból összehordott fekvőhelyén szunyókált egy olyan kis lakásban, ahol szinte nyújtózkodni sem volt hely.
– Ha legalább egy matracom lenne, akkor úgy alhatnék, mint valamelyik Louis király a 18 közül – mondogatta, miközben azok a Szajna-parti csavargók jártak a fejében, akik között egyszer egy egész hónapot időzött, ihletet remélve. Ócska bólét kortyolt velük, és folyamatosan festett. Ecsetével szinte minden egyes impresszióját megörökítette. Amióta a hatvanas évek elején leégett a műterme, a pillanatnak élt. Az ügyben akkor François „Frank” Roletti őrmester vizsgálódott. A helyszínen talált egy szándékosan hátrahagyott gyufaskatulyát, rajta egy rárajzolt M-mel. A padlón pedig megégett rongydarabok hevertek. A nyomok alapján a hírhedt montmartre-i gyújtogatóra gyanakodott. A csendőrség már az ötvenes évek óta próbálta kézre keríteni, de egyetlen esetet sem tudtak rábizonyítani. Egy ritka bőrelváltozás miatt ugyanis nem voltak barázdák a tenyerén, így ujjlenyomatot sem hagyott sehol. Az őrmester a Le Petit Parisien pultjánál épp citromlikőrt kortyolt, amikor egy éjszaka a bár tükrében megpillantotta a bejáratnál bóklászó feltételezett elkövetőt. Azonnal a nyomába eredt. Három sarkon át üldözte, majd belelőtt egyet a jobb, azután a bal lábába is, hogy ne kelljen annyit futnia utána. Az őrsön kicsikarta a vallomását.
– Rendőrkézen a montmartre-i gyújtogató – harsogták a rikkancsok. A Le Parisien olvasói hősként tisztelték Franket, miután Émilien tudósításából értesültek a történtekről, de kitüntetését pont emiatt átugrották. Léonard azóta is gyakran járt a Gabrielle utcában. Ám valahányszor egykori leégett stúdiójának helyét kereste, eltévedt. A tragédia óta számára mintha kiköltözött volna a lélek abból a környékből.
Az öreg bohém festő halálának estéjén is betért Jules-höz egy szomjoltóra. Azon a szerdán is mimosa gyöngyözött a poharában. Felhörpintett párat, majd tíz óra előtt hazasietett, hogy ledőlhessen végre. Pihenésre volt szüksége, az emberektől és az élettől is. Belefáradt ebbe az egész cécóba. Megigazította fekvőhelyét, és feltette kedvenc korongját. Most is Fred Astaire régimódi történeteire próbált álomba szenderülni. Egy szebb, emberibb világról ábrándozott, ahol őt is várja legalább egy matrac. Éjfélt ütött az óra, amikor elaludt. Ám ebből álomból soha többé nem ébredt fel.