Somogyi Gyula – Eisemann Mihály – Zágon István: Fekete Péter; Szabadkai Népszínház Magyar Társulat, Szabadka
A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának decemberi bemutatója ismét egy népszerű, klasszikus operett, Somogyi–Eisemann–Zágon: Fekete Péter című műve. Nem könnyű értelmező kritikát írni egy operettről, hiszen a műfajnak nem az elgondolkodtatás, hanem a szórakoztatás a célja és lényege, ennélfogva jellemzően egyszerű történettel, meglehetősen sematikus karakterekkel dolgozik. Ezzel látszólag ellentétben azonban jól megcsinálni egy operettet nem könnyű, hiszen a közönséget megnevettetni, meghatni, megkönnyeztetni ugyanúgy nehéz, mint elgondolkodtatni. Jó rendezés és jó színészek kellenek hozzá, ugyanis ebben a műfajban a legfontosabb az előadás dinamikája és a színészek jó testi kondíciója, ügyes, könnyed mozgása és jó énekhangja, -technikája, na meg persze a jó színészi játék is. A szabadkai társulat Fekete Péter című előadása mindezeknek a kritériumoknak megfelel, a közönség jól szórakozik, nevet, meghatódik, és belefeledkezik az ismerős, fülbemászó slágerekbe. Számomra azonban az előadás ennél többet is adott, meghatott, és a szívem elszorult, nem a bugyuta szerelmi szálai miatt, hanem egészen más miatt, ezt próbálom ebbe az írásba belefoglalni.
Az előadás nyitóképe egy nagy, fekete – leginkább szekrénynek tűnő – láda, amelynek lassan kinyílik a két ajtaja, és benne egymáshoz préselődve, mindenféle kicsavart pózban láthatók a színészek, akik vidáman, mintha ez lenne a természetes helyzetük, kijönnek, kiugrálnak – kinek hogyan sikerül –, és elkezdik a produkciót. A közönség persze nevet, hiszen már a nyitókép is komikus, és a színészek is viccesek. Az előadás viszont kicsit furcsa. Azt szoktuk meg, hogy az operettekben komoly díszlet van, ragyogó jelmezek, kavalkád, sok színész. Itt viszont a díszlet ebből az egy ládából áll, és a színészek száma is kisebb az operettekben szokásosnál. A címszerepet alakító Hajdú Tamáson kívül mindenki több szerepet játszik, sőt ugyanazt a szerepet – persze mellékszerepekről van szó – több színész is játssza, attól függően, hogy éppen melyikük „ér rá” bejönni mondjuk szobalányként, szakácsnőként stb. Természetesen a jó színészi játéknak köszönhetően nem okoz semmiféle zavart ez a „szegényes” megoldás, ami ugyanígy elmondható az egyszerű díszletről is, hiszen ez az egy láda nagyon sok funkciót lát el, és rendkívül ötletes megoldásokkal fontos szerepe is van, hiszen a közönség nagyon sokszor azon nevet, milyen vicces például, hogy a fekete ládára fehér krétával felrajzolt gyertya lángjánál gyújtja meg a színész a cigarettáját, vagy a felrajzolt vázába valódi (mű)virágot tesz. A látszólagos „szegénység” tehát határozottan gazdagítja az előadást. A jó ötletek, a kreatív díszlet (Kovács Dániel Ambrus & DAMON) természetesen mit sem érne, ha a színészi alakítások nem lennének ugyanilyen jók. Mindegyik alakítás kifogástalan, számomra azonban három kiemelkedett a többiekéből, az egyik a címszereplő Hajdú Tamásé, akinek talán a leginkább alkalmas mind a mozgása, mind az énekhangja igazi operettszerepre, ugyanakkor a kedves, ügyefogyott, kétballábas, nagyon szerethető figurát is hitelesen alakítja. A másik Pámer Csilláé, akinek főszerepe egy titkárnő, aki reménytelenül szerelmes a főnökébe. A titkárnő – természetesen a megfelelő sztereotípiát hozva – jellegtelen, szürke, külsejére nem adó, ijedt kis nő, aki azonban okos, ügyes, szolgálatkész. Pámer Csilla rendkívül kifinomult, apró gesztusokkal nagyon őszintén és hitelesen formálja meg ezt a figurát, majd később a kis titkárnőből hódító nővé változót is, sőt a különböző mellékszerepeket is, amelyek között éles ellentétek vannak, de mindegyik alakítása sallangmentes, őszinte, hiteles. Számomra az előadás egyik legmeghatározóbb élménye az ő játéka, tagadhatatlan és egyre inkább megmutatkozó tehetségének bizonyossága. A harmadik pedig Baráth Attila Charlie-alakítása. Charlie egy állandóan részeg, bohém, züllött alak, aki csetlik-botlik, esik-kel, ugyanakkor van egy sármos megjelenése és némi arisztokratikus felsőbbrendűség-tudata. Hiteles, egyszerű, mesterkéltségtől, ripacskodástól mentes az alakítás, amely ettől szerethető és megnevettető lesz. Azt hiszem, először láttam Baráth Attilát ennyire könnyeden, természetesen játszani, talán ezért volt számomra ilyen kiemelkedő ez az alakítás.
A több mint két óra nagyon dinamikus, kemény munkát igénylő előadás végén a színészek visszamásznak és bepréselődnek abba a szekrénybe, amelyből az est kezdetén kijöttek, amellyel mint díszlettel és kellékkel az egész előadást végigcsinálták. A fények kialszanak, a közönség tapsol, a színészek meghajolnak. Az én szívem pedig azért szorult el ekkor is, és az előadás alatt többször, mert tudom, hogy ezek a színészek milyen körülmények között dolgoznak nap mint nap a csipkegyárban hosszú évek óta, hogy a próbateremben hideg van, kosz, hullik a vakolat, a mosdó állapota leírhatatlan. A közönség estéről estére eljön a „színházba”, amely nem is színház, de legalább meleg van, és van használható mellékhelyiség, a színészek pedig nevetnek, nevettetnek, énekelnek, táncolnak, ragyognak, de azt, hogy milyen körülmények között alkották meg, amit a közönség megtapsol, alig tudja valaki. Ez jutott eszembe többször is a „szegényes” díszletet és a színészek fáradhatatlan munkáját csodálva, ettől szorult el a szívem, és hatódtam meg.
Szereplők: Hajdú Tamás, Ralbovszki Csaba, Fülöp Tímea, Pámer Csilla, Sziráczky Katalin m. v., Baráth Attila
Rendező: Mezei Zoltán