„Fölszállott a páva vármegye házára!” – hangzik újra minden péntek este a Duna Televízióban. Fiatalok, idősek ülnek a képernyő elé, vagy hangosítják feljebb a készüléket, ha egyéb teendőiket végzik éppen. Ha látni nem is mindig, hallgatni, hallani mindig kell! Újra képernyőn a Fölszállott a páva – most éppen gyermekekről, nem csak gyermekeknek szóló – évada!
A sokadik Páva ez már (egészen pontosan a nyolcadik), de a számok valójában nem is fontosak. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha mindig is létezett volna, hiszen mindig léteznie kellett. A klasszikus televíziós tehetségkutatók lassan unalmassá válnak, fényük elkopik, a mindennapok szürkeségébe olvadnak, gondoljunk csak bele, Rúzsa Magdin és mondjuk Tóth Verán kívül hány név jut eszünkbe?! A Páva is része lett a mindennapjainknak, de egyáltalán nem szürke, a nevéhez híven büszkeséget, magabiztosságot sugárzó, színes farktollakkal díszíti fel kedvünket időről időre.
Ez a folyamat azonban korántsem volt ilyen természetes. Az, hogy a népzene, a néptánc, a népdal csak most kapott igazán helyet a médiában, egész biztosan nem véletlen. A lassú víz újra partot mos(ott). A táncházmozgalom alapítói, majd látható, olykor láthatatlan (él)harcosai előtti tisztelet, a nekik járó hála cégére is ez a műsor. A kitartás, az odaadás, amivel népünk hagyatékának megőrzésén, átmentésén, továbbadásán dolgoztak/dolgoznak, példaként kell, hogy álljon mindannyiunk előtt, akár hagyományőrzéssel foglalkozunk, akár nem.
Márpedig, aki nézi, követi a Pávát, bizony, ha akarja, ha tudja, ha nem, őrzi, sőt a maga módján éli, élővé varázsolja a hagyományt. A hagyomány nem rab, hogy őrizni kelljen, nem is beteg, hogy ápolásra szoruljon – szokták mondani. A hagyományt élni, éltetni kell. A régi, paraszti kultúra színpadra vitelének, „műsorrá szerkesztésének” értelme, hogy átmentődjön – vallották neves elődeink. Nos, a hagyomány színpadra került, a következő lépcsőfok pedig, hogy szépen lassan visszaszivárogjon a mindennapjainkba. Nincsenek illúzióim, nem térnek vissza a múlt század elején-közepén létező tanyavilágok, az akkori falura jellemző élet, a népi hagyaték bölcsői. Nem is ez a cél, bár néhányan ilyen érvek mentén tartják mellékesnek a néphagyomány sorsát, mondván, letűnt korok letűnt szokásai, a mai világ a maga követelményeivel, tempójával más, meg kell(ene) már haladni a régit. Viszont a gyökereinket táplálni nem lehet felesleges! Gyökér nélkül a fa nem hajt lombot, nem hoz termést. Aki a jövőt akarja alakítani, ismernie kell a múltat!
A Pávára tekintő minden szem tehát egy újabb széltől óvó kéz a néphagyomány mécsese felett, amely régen túl van már a pislákoló időszakon, nem egy hatalmas tűzért „felelős” már. Egy ilyen egekig csapó tűz a Páva is, amely körül szó szerint milliók lelnek menedéket. Ha egyszer aztán ez a hatalmas lángcsóva mégis kihunyna, a parazsa még sokáig alkalmas lesz újabb tüzek gyújtására – ez pedig nagyon fontos.
Igen, tudjuk, a Páva nem tökéletes. Ne legyen illúziónk, mindannak ellenére, ami elhangzik, a Páva egy verseny, tévéműsor, ahol a győztes továbbjut, babért arat, a többi kiesik, üres kézzel távozik. Igen, felelősséggel kell kezelnünk a versenyhelyzet kockázatait, főleg a gyerekek esetében. Fontos, hogy ne szegje szárnyát, kedvét a kiesőnek, ne szálljon a fejébe a dicsőség a továbbjutónak, győztesnek. A televízió látványvilág-alkotása a „show” érdekében a néphagyománnyal ötvözve, néha arra ráerőltetve, valóban szül olykor megmosolyogtató képeket, helyzeteket. Az almát a körtével nem lehet összehasonlítani, néha mégis megtörténik. Minden építő jellegű kritikának helye van, beszélni, vitázni lehet, és kell is róla. Talán nem is csak „szakmai” körökben, amíg ugyanis arról beszélgetünk, mi tetszik, mi nem, addig is a Páváról, tehát a néphagyományról beszélgetünk, ami jó, ez a cél. A lényeg pontosan ez, hogy nem csak a népzenével, néptánccal intenzíven és régóta foglalkozó közegnek szól, hanem tényleg mindenkinek. Jóleső mosolyt csal a szám szélére, amikor egy-egy gyerek az iskolában a Páva kapcsán kérdez, valaki az egyik hétvégi produkciót említi, amit én csak véletlen hallok meg, de az is, amikor a „nem népi arc” ismerőseim, barátaim mondjuk munka közben egy népdalt dúdolnak, fütyülnek a bajszuk alatt. Megértik, megérzik, hogy a hagyomány nem egy muzeális darab, amelyet az üvegfal mögül vizsgálhatunk, megcsodálhatunk, talán lefényképezhetünk (ha szabad), hanem igenis megérteni látszik az idők szavát, a mi szép, új világunkban is képes hallatni örök érvényű üzeneteit, csak akarnunk kell hallani.
A néphagyomány élő közösségi élmény tehát, amely nem ismer határokat. Mindenkié, mindenki megtalálja benne önmagát, ez teszi széppé, és ha nem ellenkezünk, mindannyian a részesévé válunk. Közösség, közösségben való gondolkodás, nemzeti identitás és büszkeség, magyarságtudat. A hagyomány elengedhetetlen része ezen dolgok megvalósulásának, megőrzésének, építésének. A népi kultúra épít, ezáltal tanít is. Alázatra, elfogadásra, odaadásra, szerénységre (fontos erényekre), amelyek csak hasznunkra válhatnak, ha engedjük őket felülkerekedni, ahogy az természetes. Természetesség, egyszerűség, ebből indult, ide vezet a népi kultúra. Ugye, milyen logikus?