A sokadik nekifutást, megtekintést és utánajárást követően is furcsa leírni, hogy a magyar művészet szerteágazó világában idén nyárra kiforrott egy olyan termék – ehhez az elnevezéshez ragaszkodom –, amely meghökkentette a közönséget, és megannyi beszédtémát szolgáltatott hozzáértőknek, műkedvelőnek és lelkes amatőrnek egyaránt.
Talán még azok számára is, akik kevésbé jártasak a néptánc világában, mond valamit ez a név: Urban Verbunk. Ha mégsem, akkor a legegyszerűbb definícióját úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy csapat, egészen pontosan nyolc fiatal srác, akik a magyar néptánc alapjaira építkezve egy új táncstílust kezdtek, kezdenek formálni. A táncra egy átlagember sokféleképp tekinthet: lehet egy testtel történő önkifejezési forma, társadalmi kapcsolatépítés vagy akár spirituális jelleget öltő ritmikus mozdulatsor is. Ha szűkítjük a kört, és csak a magyar néptáncról beszélünk, szinte azonnal a hagyományhoz köthető mozgás, zene és viselet is kirajzolódik a szemünk előtt. Azután páros vagy szólótánctól függően lassan-lassan megelevenednek a résztvevők is. Mindenki számára ismerős az imént megfestett kép, hiszen sok évtizede már, hogy a magyar népművészetnek e rejtett, ugyanakkor üde kincseit a kutatók a nagyközönség elé tárták, és gyakorlatilag mindenki számára elérhetővé tették. Aki akarja, művelheti, aki pedig csak nézni és egyszerűen élvezni szeretné, arra is megvannak a lehetőségek.
Elemeire bontván a vázolt képet, láthatjuk, hogy volumenében mára a népzene hódította meg a legnagyobb teret. Több mint száz esztendő telt el azóta, hogy Kodály, Bartók és társaik a tiszta forrásból merítve, a rögzített népi hanganyagot a kezükbe vették. Tették ezt úgy, hogy a koruknak megfelelő köntösökbe öltöztették, dolgoztak rajta és vele, s ami a legfontosabb, világgá kürtölték, hogy itt, Közép-Európában, a Kárpátok övezte medencében van egy olyan ősi zenei termék, amely megállja a helyét, ha kell, a milánói Scalától a New York-i Metropolitanig bárhol. Szakértő kezekre persze szükség van, de ahogy a publikum köreiben is tetszést nyert, úgy a művészek, még a nem magyar művészek is, egyre nagyobb kedvvel és lelkesedéssel gyakorolták, sajátították el, majd adták elő ezeket a zeneműveket. Ez a jelenség az egész XX. század folyamán megfigyelhető volt, sőt még napjainkban is tart. A magyar zenének ily módon sikerült a legnagyobb színpadokon is bemutatkoznia, sőt befutnia.
A megrajzolt, majd részeire bontott képre visszatérve, ennek következő eleme a népviselet meg a népi díszítőmotívumok. Ezek népszerűségének eddig jóval kisebb tér jutott: igaz ugyan, hogy sokan sok mindent díszítettek és díszítenek magyar népi motívumokkal, sőt vannak igazán klasszikusok is, például a matyó vagy a kalocsai hímzés, azok lefestett mintái vagy akár a székely kapuk faragásai, a gölöncsérek edényeire felkerülő minták, a jellegzetes magyar viselet anyagai, a szűr, a kékfestő… A magyar kultúrának ezek a képviselői külföldre mégis leginkább csak a turisták által megvásárolt emléktárgyakon jutnak el, és legyenek bármilyen szépek és attraktívak, akkor is csak szekrénydísz lesz belőlük, és csak nagyon kis, zárt körben tudják teljesíteni küldetésüket, a magyar kultúra megismertetését és terjesztését.
A megfestett kép elemeiből hátramaradt még a mozgás, maga a tánc. Az a tánc, az a néptánc, amelyet a gyűjtői és rendszerezői a népzene nagy gyűjtőivel ellentétben nem kezdtek el a felgyűjtést követő első pillanattól „használni”. Folkloristáink már a XX. század elején felfigyeltek a magyar néptáncra és annak egyedi vonásaira, ám valamiért az egész elmúlt században mindössze annyi történt, hogy a néptánc eredeti formájában a színpadra került.
Megannyi izmus jött és ment a művészetekben, de valahogy a magyar néptáncra egyik sem vetett szemet. Aztán, mintha valami mégis történt volna: mintha az elmúlt bő tíz évben mindent egyszerre akarna pótolni ez a kifejezésforma. A nemzeti vonást természetesen hozza magával, de először elkezdett felgyorsulni. A gyorsaság következtében akrobatikussá, már-már cirkuszivá vált. A táncszínházi előadások során is ki-kilépegetett autentikus keretéből, de még mindig az volt, ami eredetileg. Ha gúnyolódni akarnánk, akár a magyar parasztbalett jelzőt is ráragaszthatnánk erre.
A következő pillanatban aztán máris a modern, avantgárd jelei mutatkoztak: lázadás, formabontás, ugyanakkor még mindig jellemző a gyökerekhez való ragaszkodás. Itt jön képbe az Urban Verbunk társulat, a legutóbbi két produkciójának pedig innen sikerült továbblépnie. Mindezt úgy, hogy a multimediális lehetőségekkel, a kortárs költészettel kiegészülve valami újat és egyedit táncol a társulat a színpadon. Így született egy új termék, amely tánc, amely magyar, a népi felé kacsint, de semmiképp nem magyar néptánc.
Lehetőségeket ebben az irányzatban, a székből, a szemlélődő perspektívájából rengeteget látok. A kérdés csak az, hogy lesz-e lendülete az irányzatnak kiteljesedni, nagy teret hódítani, vagy önmaga kardjába dől, avagy még tovább rotyog és forrong, újabb ráhatások következtében tovább formálódik, alakul, változik. Kíváncsian várom a folytatást.