Petőfi-CD az évfordulóra
A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet az ünnepelthez méltó Petőfi-összeállítással lepte meg a költő, a költészet, az ének és a zene iránt érdeklődőket. A 200. évforduló eddig legjelentékenyebbnek nevezhető kiadványa méltó rá, hogy részletekbe menően elemezzük. Többször is végighallgattam, egy alkalommal mások lelkendezésétől is övezve. Van mit beszélni róla, a dicséret, de az érvelő bírálat hangján is.
Petőfi hatszor olvasta el Arany János Toldiját 1847 januárjától fogva, ahogy a Kisfaludy Társaság bírálóinak kezéből szinte kikapta az első díjas pályaművet, s azután életművének egyik, ha tán nem a legragyogóbb episztoláját megírta róla: „Toldi írójához küldöm levelemet, meleg kézfogásra, forró ölelésre…” – ehhez hasonlóan kezdeném én is méltatásomat, bár vélhetőleg nem elsőként hallgathattam meg a három előadóművész év végi ajándékát.
Az összeállítás átgondolt ívben, jó arányérzékkel fogja össze a 860 versből álló Petőfi-költészetet időrendi és tematikus egységekre tagolva. Versmondás, ének és több népi hangszerrel is kísért önálló feldolgozás nemcsak színesebbé, hanem egyre emelkedőbbé és hamis pátosz nélkül felrázóvá teszi az irodalmi-zenei műsort, amit mindenki átélhet anélkül is, hogy ott ülne a hallgatóság soraiban.
Az Illyés Gyula 1936-os és Fekete Sándor harminc évvel későbbi Petőfi-könyvéből vett rövid részleteken kívül más, Petőfit jellemezni kívánó értelmezést nem használ. Az egész lemez e három alkotónak – Verebes Krnács Erikának, Baráth Hajnal Annának és Zsoldos Ervinnek – ihletett hitvallása Petőfiről, egyben a ropogósra sült cipóhoz hasonló átnyújtása e mindig időszerű költői életműnek.
Már a felütés megragad. A bevezető gondolatok után az 1848 nyarán írt Szülőföldemen dramatikus-katartikus feldolgozása a beléje fűzött Anyám, anyám népdalrészlettel. Ének és festőiség az emlékező felidézés egyre lassulóbb tempóiban, a szállóigévé vált sorok nyomatékosításával: „Gyermek vagyok, gyermek lettem ujra… Kifárad a lovas és a ló…” Nemcsak ebben, az egész összeállításban az a jótékony hangulat ömlik el, amely Petőfi mélázó, tűnődő verseitől vagy versrészleteitől a szintén megszólaltatott Csatadalig ível, s amely teljes értékű magatartást elevenít meg a legkülönbözőbb költői eszközökkel.
A mintegy 50 perces műsor nagy és néhány kevéssé idézett költemény mentén építkezik. Teljes versként hangzik el a Minek nevezzelek, Szeptember végén, A XIX. század költői, Egy gondolat bánt engemet…, A nép nevében, Föltámadott a tenger, Csatában és az Európa csendes, újra csendes…, valamint a fókuszba helyezett, hosszú ideig nem kellőképpen méltányolt Világosságot!, ez a javított Hamlet-monológ, az összetettségében, hét hasonlatában, példátlanul nyitott, ugyanakkor vérfagylaló befejezésében talán legrendkívülibbnek mondható Petőfi-költemény. Ez önmagában is cáfolja azt a balvélekedést, hogy költőnk a könnyed dalok mestere lett volna. Petőfi életművének csak harmada dal, kétharmada meditatív költemény: episztola, stanza és disztichonos vagy csak hexameteres formában. Az igaz, hogy dalairól lett híres, rögtön sajátjának érezve a nép, már életében több mint félszázat neve említése nélkül énekelt, s az is méltánylandó, hogy az idei évfordulóra dr. Takáts Gizella tapolcai zenetanárnő Dalos Petőfi címen újabb 50 vers megzenésítését adta közre magánkiadásban. Ugyanakkor Petőfi félreismerésének legszembetűnőbb jele, hogy gondolati költeményeit még mindig nem ismerik, így nem is méltányolják. E hiány pótlására a zentai CD sem vállalkozhatott, viszont kiegyenlített és arányos ívet rajzol fel e költészetről.
Erika, Anna és Ervin összecsiszolt triójában a versmondás zöme a legtapasztaltabb első szereplőre esett, a dalokat a másik kettő vállalta. Mindhármójuk sikerrel. Különösképp hatott rám az Egy gondolat bánt engemet… szuggesztív megoldása, melyhez hasonlóval eddig nem találkoztam, a Csatában magával ragadó megszólaltatása. Mérsékelt sikerűnek érzem a Világosságot! tolmácsolását, annál emlékezetesebbnek A nép nevében és a Föltámadott a tenger elmondását. Egy női hang nem igazán tudja magára venni a férfihangok tagoltabb, erőteljesebb kifejezéskultúráját, arról nem is beszélve, hogy moll hangnemben másként szólnak a dúr akkordok. (Bár Ruttkai Éva József Attila Kései siratóját férfiaknál meggyőzőbben adta elő, igaz, ebben a versmondói mellett a színészi teljesítmény is közrejátszott…) Mindhárom művészünkről felsőfokon kell szólanunk hangszín, szöveg- és ritmusérzék szempontjából. Előadásuk megragadó, felrázó, ugyanakkor kellőképp tapintatos, visszafogott, sallangmentes, így meggyőző. Nemcsak a harsány, hanem a halk Petőfit is hagyja beszélni, s mindjárt az 5–6. számtól fogva rendkívül jó érzékkel párosítva az Első esküm aszódi emléket felemelő hitvallását az 1847-es kötet világhírű mottójával, a napjainkban Kínában szobrot kapott Szabadság, szerelem… női és férfihangot összefogó kizengetésével. Az egész összeállításban lélek van, vagy még inkább: lélek csendes lehelete fú.
Külön dicséretnek kell szólnia Baráth Attila fotóiról, Lackó Lénárd borítótervéről és műszaki szerkesztéséről.
Petőfi sosem járt hosszú útjai során a Délvidéken. Talán 1848 őszén mehetett volna, amikor századával Nagykikindára vezényelték. A kiképző százados azonban gyermeke születésére hivatkozva Debrecenben maradt, a katonai vezérkarral való többszöri összeütközésének egyikét kockáztatva. Bori Imre esszéi után azonban most megérkezett erre az általa soha meg nem látogatott magyar tájegységre. Vegyék és hallgassák, ajándékozzuk! Olthatatlanúl.