A címet olvasva a kedves olvasó talán furcsának találja, hogy mi ez a sok nagy kezdőbetű. Ezek bizony általános és középiskolás péterrévei ifjú zenészpalánták, akik tanáruk, Bolyos Miklós jóvoltából felvettek egy lemezt. De ne szaladjunk ennyire előre.
Péterrévén a tamburazenének nagy hagyománya van. Elég, ha Csehpál Józsefet és zenekarát említem, akik annak idején sok lakodalmat végigmuzsikáltak. Ha errefelé a megfelelő korosztálynak megemlítem Faragó György nevét, akkor mindenkinek egyből bevillannak a hetvenes, nyolcvanas évek és a régi sátoros lakodalmak. Véget nem érő anekdoták a „Tollas Gyuráékról”. Szaxofonon játszott, de sokat járt zenélni mindenkivel. Talán szélesebb körben ismerős a péterrévei Tisza tamburazenekar, akik a családalapítás és a munka okozta kisebb szünet után újra összejárnak próbálni, és az utóbbi időben egyre sűrűbben fel is lépnek, aminek kifejezetten örülök, mert kisgyerekként is nagyon szerettem őket hallgatni, érett fejjel meg talán még jobban. Hogy miért mondom el mindezt? Nemsokára megérkezünk, ígérem. A péterrévei Samu Mihály Általános Iskola köztiszteletben álló zenetanárnője, Rózsa Rozália rájött, hogy ebben a faluban rengeteg pengetős hangszer pihen a padlásokon, így délutánonként foglalkozni kezdett az érdeklődő diákokkal. Megismertette velük a hangszereket. A korábbi diákjai középiskolás és egyetemista korukban is visszajártak. Emlékszem egy koncertjükre, ahol harmincnál is több hangszer pendült meg egyszerre a színpadon. Az idő viszont múlt, és mivel semmi sem tart örökké, a tanárnőt is magához szólította a Jóisten. Az oktatás abbamaradt, a hangszerek újra a padláson találták magukat, a por pedig egyre jobban belepte a testüket, a hangolókulcsok már egyre kevésbe tudták feszesen tartani a rozsdásodó húrokat. Bolyos Miki sokszor beszélt nekem arról, hogy mennyire kár ezért. Lassan tíz éve nem mutatja meg senki az iskolásoknak, hogyan is szól az a tremolo. Lehangolóan hatott. Aztán szembejött valami. 2016 nyarán egy péterrévei táborban tamburaszóra lettem figyelmes. Néhányan leporolták a hangszereiket. Bizony a „tiszások”. Hallottam a hegedűt, a prímet, a tercet, a csellót, a kontrát meg a bőgőt. Nem hittem a fülemnek. Ők kedvtelésből este munka után, a gyerekek pedig nappal. És ekkor elindult valami. Akkor még csak nyaranként, de 2018-tól hetente foglalkoznak az iskolásokkal. Sokan az egykori helyi zenészek unokái és gyerekei. Most pedig a kezemben tartom az első lemezüket. Hihetetlen. Ez nemcsak egyszerűen tizennégy összeállítás, hanem ennél sokkal-sokkal több. Egy helyi tradíció folytatása, amikor egy kiszáradó tó újra friss vízhez jut. Mindennek és még jó sok régi történetnek a tudatában indítottam be a lemezjátszót.
A kezdés már magában elég erős. Rögtön bevillan az egykori péterrévei asszonykórus:
Nagy udvara van a holdvilágnak,
Nincsen párja a pecellói lánynak.
Az utcán is úgy jár, mint a páva,
Minden legény megfordul utána.
Néha felcsendül az Újvidéki Rádió népzenei blokkjában hétköznaponként. De ez most más. Ezek gyerekhangok. Mégis csilingelő harangok. A zene is szép, lágy, kellemes. Sok vajdasági tamburazenekarból hiányzik a cselló. Na, itt aztán van bőséggel. Ahogy szép szólamok is.
A frissnél elmosolyodok. Egy híres dallamnak a helyi változatát hallhatjuk tamburán, amit először egy „Tollas Gyura”-albumon hallottam, erre itt megszólal, ugyanazokkal a harmóniákkal. Visszapörgetem. Majd újra, és továbbra is csak vigyorgok.
A Pengetős banda után következnek a kisebb csoportok. A Ciripelő zenekar gyermekdalokat játszik, a Kistücsök zenekar pedig Tisza menti népdalokat. Mindkettőt hallgatva átjön a zene iránti lelkesedés és a szorgalom. Már dúdolom is, hogy: Kiszáradt a bodzafa…
Most pedig belebotlok egy szlavóniai blokkba. Hűha. A tamburazene kedvelőinek ismerős az egyedi dallamkincséről híres vidék. Itt is szól a terc, csilingel a prím, brummog a bőgő. Ezután juhásznótákat hallgathatunk. Majd sárközi tamburamuzsika következik. Újra vigyorgok: szól a selyemcsárdás, búgnak a csellók. Ezután újra bácskai összeállítások következnek. Majd ismét kikerekedik a szemem, először egy kólót hallhatunk egy ügyes triótól. Aztán pedig megszólal Dmitrij Sosztakovics második keringője. Mondanom sem kell, hogy ez milyen emlékeket hoz elő belőlem. Az iskola tamburazenekara is feldolgozta ennek a műnek az átiratát. Gyönyörű. Még fel sem ocsúdtam, már az ivós nótákat hallgatom, majd újfent egy kuriózum következik. Ennek külön története van. Mikivel korábban sorra bújtuk a régi felvételeket, és találtunk egy friss dallamot, amelyet eddig sehol nem hallottunk. Elkezdtünk kutakodni, és egy közös muzsikálás alkalmával egy idősebb zenész árulta el a nagy titkot: „Nem tudjátok? Ez a pitty-putty csárdás.” Mindketten megrökönyödtünk ezen a fura néven. Még mindig itt van előttem a kép, de a gyerekeknek hála, már a hang is. Meghallgatom, visszatekerem. Az utolsó számnál még nótázok egyet. Kár lett volna kihagyni A pecellói templom tetejére című dalt egy ilyen lemezről. Így kerek.
Egy élmény volt. Nemcsak maga a zene, hanem az egész történet. Néhány év alatt sikerült eljutni oda, hogy huszonöt gyerek zenél egy stúdióban. Nem is akárhogyan. Mindenkinek ajánlom, hogy ennek tükrében hallgassa és szeresse az Összemuzsikáló címet viselő lemezt. Megéri. Útravalónak pedig Kodály Zoltán szavait ajánlom mindenki figyelmébe:
„Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza.”