Július végén újabb hanglemezzel bővült az a paletta, amely hagyományunk, hagyatékunk talán már elfeledett értékeit tárja a nagyvilág elé. Az Óbecse község népzenei hagyatéka című lemez – ahogyan nemes egyszerűséggel jelzi is – a község népzenei hagyatékát mutatja be. Ha Óbecse város neve és a zene egy mondatban szerepel, talán az ilyen témákban kevésbé jártas olvasónak is a Fokos zenekar jut eszébe, és bizony, a képességeiket sok ízben országhatáron túl is megcsillogtató becsei fiúknak ebben benne van a kezük. De még mennyire. A teljesség igényével, a lemezen hallható muzsikusok: Cseszák Zsombor – hegedű, Szabó András – basszprímtambura, Szerda Balázs – tamburakontra, Jovánovity Péter – nagybőgő. Rajtuk kívül, azaz a Fokos zenekar mellett játszott még Boldizsár Csaba tamburacsellón, Csonka Balázs prímtamburán, Kelemen Zsolt prímtamburán és citerán, valamint Ölveczky Tamás klarinéton. Szabó Annamária és Szerda Ákos énekükkel járultak hozzá a megörökítéshez.
Ahhoz, hogy a mindenkori hallgató ezt a lemezt ilyen formában kezébe foghassa, az első gondolattól a célig igen sok mindennek meg kellett és kell történnie. Minden népi muzsikusnak egy picit nagyobbat dobban a szíve, amikor saját elődeinek, vagyis szűkebb környezetének népdalait muzsikálja. A gondolat, hogy Becse község népzenei hagyatéka lemezen jelenjen meg, talán a legegyszerűbb és persze a legelső lépés az úton. Körülbelül négy éve Keszég Ákos és Szerda Balázs megálmodtak egy koncertet, amely már ezt a címet viselte. Ezt követte egy igen széles körű kutatómunka, amikor olyan idős zenészeket kerestek fel, akik első kézből tudták tolmácsolni a múlt század derekán zajló zenei életet Óbecse községben. Így jutottak olyan széles néprajzi és zenei ismerethez, amelyet már a gyakorlatban egyébként is rendkívül ügyes kézzel játszó muzsikusok feldolgoztak. A munkájuk eredményét 2015 őszén be is mutatták az óbecsei Petőfi Sándor kultúrkör színpadán. Érlelődött aztán négy évet ez a zenei anyag muzsikusaink kezében, és szinte azonos felállásban és hangszerelésben idén lemezen is kiadták.
Nézegetve a barnás színű csomagolásnak hangulatában a 20. század elejét-közepét idéző hátulját, 12 elkülönített összeállítás sorakozik fel. Ezek azonban nem mind a fent említett zenészek játékát tartalmazó népi muzsikák. Tematikusan megkomponált sorrendben juthat a hallgató Óbecséről indulva, terepi felvételek és narrátor segítségével, a környező települések zenei világába. A bácsföldvári balladázók, valamint a péterrévei tamburazenekarok letisztult és nyugalmat árasztó hangját idézve hangulatképet festenek az úgynevezett vityillókról. Itt egy kis citeramuzsika szakítja meg a tamburák eddig elnyomó többségét. A záróakkord nagyot szól, két értelmezésben is. A Király Ernő gyűjtötte bőgőtemetésből jut egy 12 perces részlet, így egy zenés népszokás is megelevenedik, valamint ezt lezáróan, ahogy anno farsang végén, össznépi énekkel ér véget a hallgató utazása.
Idén már több olyan népzenei hanglemez jelent meg, amely Vajdaság vidékeinek muzsikáját örökíti meg különféle formában. Valójában most határozzuk meg, alkotjuk, formáljuk újjá vidékünk népi muzsikáját. Nagyon sok forrás már csak leíró; régi, jól értelmező hangfelvételekből – gondolok itt a múlt század első felére – nagyon kevés maradt. Ezért is nagy a felelősség, milyen kézzel nyúl a fellelt anyaghoz egy zenekar. Az kifejezetten jó, hogy ezúttal is letisztult, felismerhető és össze nem téveszthető hangzást kaptunk a Fokos zenekartól és barátaitól, a dolog finomsága mégis a részletekben bújik meg. Például a klarinét megjelenése, ami voltaképpen a gyökerekhez való visszatérés. A tamburazenekarok szerves részét képezte annak idején ez a hangszer, aztán valahogy ki-kimaradt a legújabb korok színpadra állított muzsikáiból – mindeddig. Azt is megmutatja, szinte rádöbbenti a hallgatót, hogy nemcsak zenekarban, de citerával és énekhanggal hármasban is egy régi, mégis új hangszínt képes adni. Egy gondolat erejéig térjünk vissza a tamburazenekari összeállításhoz. Amellett, hogy ízes előadásban megszólal a dallam, amelyet jól megválogatott, stílusos akkordok és bőgőszólam támaszt alá, megmutatja magát a tamburacselló, valamint a basszprímtambura. Nem hivalkodóan, mindannyian a saját funkcióiknak megfelelően szólalnak meg. Lám, még egy hagyománymorzsa, amely újrateremtődik, most már csak vinni, éltetni, csinálni kell tovább.