Március 16-án emlékeztünk Király Ernő születésének századik évfordulójára. Bevallom, óvatosan kell bánni a megnevezéssel, hiszen ha azt mondom, egy korszakot meghatározó zeneszerző volt, az is igaz, de ha népdalgyűjtőnek, költőnek, feltalálónak, szerkesztőnek vagy éppen zenei producensnek nevezem, az is igaz. Sokfelé sokféleképpen ismerték, éppen a sokoldalúságának köszönhetően. Európai hírnevének és annak, hogy az igazán nagy nyugati művészközegekben még mindig felbukkan a neve, azért a zenéhez van legtöbb köze. Mégpedig ahhoz a zenéhez, amit komponált.
Újvidéken, abban a városban, amely Király életének központi helye volt és maradt haláláig, idén már több ízben felcsendültek művei hangversenyeken. Arról is van tudomásom, hogy éppen a kerek évforduló apropóján Európa-szerte is játszottak már opusából darabokat ebben az esztendőben. Különféle művek ezek, érdekes hangszereléssel, érdekes hangzásvilággal. A közös nevező azonban mindben ott ékeskedik, hogy azt mindenki észrevehesse: ezek a darabok ízig-vérig magyar zenei nyelvezettel bíró művek, még ha a korai opusoknál éppen wagneri, majd bartóki álca mögé rejtőzik is ez az ismertetőjegy. A későbbi művekben néha a hangok kavalkádjában kell ugyanezt felismerni, de akkor is látható-hallható.
Király zenéjéhez a legközelebbi út bizony azon keresztül vezet, hogy nekünk is meg kell ismernünk ezt az alapjegyet. Ezáltal talán sokkal könnyebben értjük, értelmezzük és minden bizonnyal fogyasztjuk is ezt a több mint fél évszázados, zenetudósok által leginkább avantgárdnak jelölt muzsikát. Ugyanakkor azt is állítom, hogy akármennyire is megismerjük, mindig előbukkan egy új útja az értelmezésnek – ez már a valóban nagyok ismérve, hogy ne menjünk messzire, Wagneré vagy épp Bartóké. Vissza a védjegyhez, vagyis ahhoz, ami Király Ernő számára egy életen át adott ihletet és kiindulópontot egy új megteremtésére: egy interjúban két gyermekkori emléket idézett fel, melyek, mint mondta, egy életen át végigkísérték művészetét. Mesélt édesanyja dalairól, melyeket varrás közben énekelt neki, ezzel egy időben az öreg Singer masina is kattogott – ez az ötvözet volt az egyik mély nyom. Visszaemlékezett arra is, hogy időnként a szülői háza előtt hajtottak nyájakat a legelőre. Miközben az állatok nyakában szólt a kis csengő, patáik az utca kövén kopogtak. Ezekre még 85 évesen is mint meghatározó zenei élményeire emlékezett vissza.
Valljuk be, első hallásra a vonuló birkanyáj hangjától vagy a varrógép egyhangú kattogásától igen messze van az ő európai hírű muzsikája. Pedig Király zenei útja ez, és egész életében „csak” ezek, a legegyszerűbb és legközvetlenebb dolgok inspirálták. Néhány példa: a zenetörténetben egyike volt az első komponistáknak, akik a zongorajáték közbeni beszédet, szavalatot is a partitúrába írták. Ez egyfelől talán mérföldköve a zongorairodalomnak, ugyanakkor Király úgy emlékezett erre, hogy tulajdonképpen mindennapos jelenségről beszélünk: gondoljunk csak bele, hogy egy beszélgetés során zongorista ismerősünket megkérjük, játsszon valamit. Amikor már belekezdett a játékba, még mond néhány szót, válaszol kérdésünkre. Vagyis egyszerre hallunk zongoramuzsikát és beszédet. Az ilyesmi sokszor előfordul. A felismerésében és annak partitúrába való belefoglalásában van az igazi nagyság.
Fontos megemlíteni Király megépített hangszereit, hogy csak egyet emeljek ki: a citrafont. Azaz öt-hat parasztcitera egybeépítve, picit átalakítva, valamint mágneses hangszedőkkel felszerelve. Ötlet, sőt találmány, amely rávilágít arra a csodára, amely környezetünk zenéjében jelen van, és összeköti azt a komplex művészettel. A mágneses hangszedők azokat a rejtőző hangokat segítenek megismerni, melyeket a húrok zengése elfed. Megmutatják annak a hangját, amikor a pengető találkozik a húrral, hozzáér. Ugyanígy ismerhetjük meg azt a hangot is, melyet a citerajátékos dallamot játszó keze kelt, miközben egyik hangról a másikra csúszik. Ezek a hangok a jelenünkben, a magyar parasztciterások jelenében ott vannak. Király ezt kiválóan ismerte, ezzel dolgozott, azaz inkább játszott. Ettől vált ez egyedivé.