Sohasem támadt károsabb és veszélyesebb gondolat az európai eszmetörténetben, mint az a vakhittel hirdetett vélekedés, hogy a történelemnek valamiféle elképzelt végállomás felé kell haladnia. A tapasztalatok világosan mutatják, hogy miért. Először még csak a gondolkodói önteltségről volt szó, töprengőkről, filozófusokról, akik tudásgőggel eltelve úgy vélték, hogy hiányos emberi megértési képességükkel sikerült kifürkészniük a világtörténelem célját. A tévúton továbbmenve nem sokat kellett várni a gondolatok és a cselekedetek között kapcsolatot kereső önjelöltek jelentkezéséig, akik már nem elégedtek meg a történelem értelmének a bölcseleti kifejtésével, hanem annak a beteljesítése felé is megtették az első sötétben tapogatózó lépéseket. Kis idő múlva megjelentek a tettek emberei, ők megvetették az üres filozofálgatást, konkrét cselekedeteket, minél gyorsabb megvalósítást követeltek. Mihelyt az I. világháború zűrzavara lehetőséget teremtett rá, azonnal színre léptek, és a cél szentesíti az eszközt elvét vallva meg is valósították a „boldog társadalmat”, beteljesítették a történelmet (Ez a világmegváltó, forradalmárokat tömörítő kisebbség nevezte magát többségnek: bolseviknak). Igaz, a benne élni vagy halni kényszerülő kárvallottaknak egyáltalán nem tűnt boldognak, sem beteljesítettnek az, amit erőszakkal rájuk kényszerítettek, de ezt a letagadhatatlan szépséghibát könnyedén meg lehetett magyarázni, csak rá kellett mutatni minden baj okozóira, az ellenforradalmárokra, mondván, ők a megvalósulás kerékkötői. A boldog jövő ezen elvakult ellenségeit a „nagy és szent eszme” éber őrei annak rendje és módja szerint félreállították a társadalomból, ez vagy kivégzést vagy a Gulagok egyikébe való száműzést jelentette.
Hegeltől Marxig és Engelsig, majd tőlük Leninig és Sztálinig egyenesen vezetett az út. A történelem beteljesítésének a vágya kebeltestvérekké teszi, csak a keresésmód választja el őket egymástól. Hegel gondolati úton, Marx és Engels gondolattal, szóval és cselekedettel, míg Lenin és Sztálin a cél szentesíti az eszközt elvét vallva gaztettektől sem visszariadó tettekkel harcolt a történelem beteljesítéséért.
Vágy a harmadikságra
Az európai eszmetörténetben gyakran a hármas számhoz kapcsolják a beteljesülést. A hármas mitologikus látásmódban a teljesség száma. Transzcendenst visszatükröző egységnek számít, akárcsak az egy. A keresztény hitben e két számra épülő szentháromság csak a IV. században véglegesült, egyedül csak paradoxonokban fejezhető ki tana. A trinitológia megfogalmazása szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Isten három személyben.
A szentháromságot elsőként egy a XII. században élt nagy hatású itáliai szerzetes, Gioachino da Fiore vetítette rá a történelem menetére, szerinte három korszaknak kell követnie egymást a világban: az első az Atya korszaka volt az Ószövetségben leírtak szerint, a második a Fiú Jézussal kezdődő korszaka, a harmadik pedig a maga korát követően eljövő, (üdv)történelmet beteljesítő éra, a Szentlélek korszaka lesz.
Kevés szó esik arról, hogy a hegeli filozófia hármasság tanát (tézis, antitézis, szintézis) a szenthármassággal kapcsolatos töprengések is inspirálták. A trinitológia szerint az Atya a mennyben trónoló, a Fiú a világban megtestesülő, a Szentlélek pedig a menny és a földi világ között közvetítő isteni személy. Ugyanez a felépítése Hegel hármasság tanának is. A tézis a tiszta eszme, az antitézis az eszme megtestesülése, a szintézis pedig a kettő együttessége a megszüntetve megőrzés formájában (A közvetítés Hegelnél tehát létrejövésként valósul meg kialakítva a kettőből szintézissel egy harmadik minőséget.). Kísértetiesen emlékeztet ez a szentháromságtanra azzal a lényeges különbséggel, hogy a berlini egyetem egykori ünnepelt filozófus-királya a bölcseletéből kizárja a transzcendens dimenzióit. Historikus filozófiai immanentizmusának az üdvtana is ennek a jegyében fogalmazódik meg egyfajta transzcendens dimenziót nélkülöző gnosztikus jellegű megszabadulás-tanként, amely a történelemben ér végcéljához azzal, hogy véges emberi szellemben öntudatra ébred a maga hosszú létezésútját bejárta Világszellem (Pontosan fordítva, mint a megvilágosodást kereső keleti vallásokban vagy a gnoszticizmusban, azokban ugyanis a cél az, hogy az ember ébredjen rá azonosságára a létezés forrását képező Valósággal, amit különböző neveken neveznek.).
Az újkori totalitárius gondolkodás alapvetését lerakó hegeli bölcselet az eszme történelemben kibontakozó önfejlődésének láttatja a hármasságot. A harmadik (az ellentéteket megbékítő szintézis) a beteljesült állapotot, a végcélt jelzi filozófiájában. A mesterét megtagadó, annak bölcseletét úgymond a talpára állító Marx fordítja át a hegeli immanentizmus gnosztikus jellegű megszabadulás-tanát egy keresztény mintájú, de istentagadó, materialista üdvösségtanná. A hegeliánusként indult Karl Marx a dialektikus bölcseletből kiindulva dolgozta ki osztályharcról szóló bölcseletét, amely már nem ragaszkodott a háromhoz, mint bűvös erejű, beteljesítő számhoz. Ő a számok közül a kettőnek (az osztályharcnak) és az egynek (az osztálynélküli társadalomnak) a megszállottja volt. Nem fogunk azonban meglepődni azon, hogy a marxi-engelsi bölcseleti konstrukció kerete a hegeli hármasság tan egyfajta materialista változata. Ez is azt bizonyítja, hogy a mester gondolati alapvetésétől még az őt materializmusával tudatosan megtagadó tanítványnak sem volt könnyű elszakadni.
Marx és Engels Hegel hármasság tanára alapozzák bölcseletük egész vázát. Filozófiájuk szerint három nagy korszak követi egymást a történelem beteljesülése felé vezető dicsőséges úton: az első hosszú, történelem előtti korszak az őskor osztálynélküli társadalma volt (tézis), ezt követte másodikként a voltaképpeni történelmi éra, az osztálytársadalom korszaka, amelyen belül három fázist lehet megkülönböztetni (antitézis), a harmadik, lezáró korszak pedig a történelmet beteljesítő történelem utáni kor, a kommunizmus boldog korszaka lesz, amely a megszüntetve megőrzéssel visszatér az osztálynélküliséghez (szintézis).
Valójában tehát Marx és Engels gondolkodásában is a harmadik korszaknak jut a kitüntetett lezárói szerep.
A történelem beteljesítésének a téveszméjétől álmodozó totalitárius diktatúrák szintén fölöttébb kedvelték a hármas számot. Ez sok tekintetben megmutatkozott, így például a keresztény körmenetek mintájára szervezett utcai felvonulásokon legtöbbször három vallási hittel tisztelt személy képét hordozták a menet élén: Marxét, Engelsét és Leninét, vagy Marxét, Leninét, és Sztálinét, vagy Leninét, Sztálinét és Rákosiét. A pillanatnyi ideológiai-politikai nézőpont és a helyszín határozta meg, hogy kinek az arcképe lehetett azon a három kommunista ikonon.
Önmaguk világmegváltói szerepét szintén a hármas számmal fejezték ki a történelembeteljesítők, mind a jobboldaliak, mind a baloldaliak, emiatt jelent meg a náciknál a Harmadik Birodalom kifejezés, a kommunistáknál pedig ezért éledt fel új alakban – nyíltan ugyan soha be nem vallottan – a harmadik Róma eszméje. Az előbbi az hitleri német állam félhivatalos elnevezése volt, az utóbbi, amint arra Bergyajev, a bolsevik gondolkodásmód kiváló ismerője meggyőzően rámutatott, a szovjet kommunistáknak jelentett világmegváltói szerepükről vallott hitük számára megerősítést.
A harmadik Róma kifejezésnek eredetileg semmi köze sem volt a kommunista messianizmushoz. Az első Róma, az Örök Város uralta Római Birodalom nagyjából ezer évig állt fenn. Utódja Konstantinápoly lett. A mai Isztambul, a Nagy Konstantin császár által Kr. u. 330-ban alapított város ezen a néven ismert, bár hivatalosan Új Rómának nevezték. A történelemkönyvekben Bizáncként emlegetett Keletrómai Birodalom szintén nagyjából ezer évig létezett. Kínálta magát a gondolat, hogy a harmadik Róma is ezer évig fog fennállni, és ez ugyanaz az ezeréves birodalom lesz, amelyről János jelenéseinek a könyve, a Biblia utolsó könyve jövendöl (Jel 20,1-4). Ezen az érvelési úton továbbhaladva a megválaszolandó kérdés már csak az volt, melyik város és általa vezetett birodalom szerezheti meg magának a harmadik Róma kitüntetett címet.
Filofej pszovi szerzetes XVI. század elején írt levelében jelenik meg a gondolat, hogy „Moszkva a harmadik Róma, negyedik pedig nem lesz.”. A szerzetes a történelemösszegző, de egyúttal történelemformáló mondatban arra utalt, hogy miután 1453-ban Konstantinápolyt elfoglalták a törökök – amivel Bizánc, az ortodox kereszténység középkori védelmezője is megszűnt létezni – azután a civilizációs örökösnek, Moszkvának (és az akkor kiépülő Orosz Birodalomnak) kell átvállalnia, a sorban harmadikként, ezt az oltalmazói szerepet. A mondat második része – negyedik pedig nem lesz – egyértelművé teszi, hogy Filofej is beteljesülésként tekintett a harmadikságra.
Így voltak ezzel a XX. századi totalitárius diktatúrákat kiépítő forradalmárok is. A harmadik, utolsó nagy birodalom megteremtése, vagyis a történelem beteljesítése céljából két véres kísérlet is zajlott a második ezredév végén, a két világi álmessiás, Hitler és Sztálin vezetésével. Soha annyi szenvedés és soha akkora pusztítás nem érte Európát, mint amennyi e két Vezér működése alatt.
Az igazhitűek egységes és szent keresztény birodalmáról, az egyetemes keresztény küldetés beteljesítéséről szóló vallási tartalmú eszme, amely megfogalmazódott Filofej pszkovi szerzetes fejében, a Konstantinápolytól önállósuló orosz ortodox egyház hivatalos ideológiájává vált. Az orosz bolsevikok – a gondolat keresztény tartalma és cári hatalmat szentesítő volta miatt – a harmadik Róma kifejezést nem használhatták, ám ez nem akadályozza őket abban, hogy „kölcsönvegyék” az eszméből, és terjesszék a saját rendszerükre kivetítve az orosz nép történelmet beteljesítő küldetésének a meggyőződését, ami immár nem az igazhitű egyetemes kereszténység, hanem az igazhitű és nemzetek fölötti, azaz szintén egyetemes kommunizmus eljövendő világuralmi szerepéről zengedezett. Az átvétel azért volt kézenfekvő, mert a maga módján az orosz bolsevizmus is egyfajta materialista üdvtan volt. Minden istenhívő és nem istenhívő vallást tagadott, maga viszont kilépett személyi kultuszával egy messiáshívő, apokaliptikus – de ateista – politikai vallásként működött.
A benne hívők szemében a német Harmadik Birodalomnak is harmadiksága adta meg a különleges rangját. A szókapcsolatban szereplő számnév hozta tudtukra, hogy ez az a hőn vágyott, minden célt beteljesítő birodalom, amit nem lehet már felülmúlni. Az első a Szent Római Birodalom (ismertebb nevén a Német-római Birodalom) volt, amit másodikként követett, mintegy hidat képezve az első és harmadik között, a bismarcki Német Császárság, és a német birodalom küldetést beteljesíteni hivatott hitleri Németország zárta volna harmadikként a sort. Az első birodalom keresztény és – legalábbis elnevezésében – szent volt, a második polgáriasodó és a németség egyesítője, a beteges gondolkodású szintézisüket megalkotó harmadik fajelméletével egyszerre tekintette megát „szentnek” (fajtisztára) és minden németek birodalmának.
A nácizmus politikai vallása a fajelmélet újpogány ideológiájára alapozódott. Célja egyfajta rasszista kasztrendszer létrehozása volt a középosztályra és a nemzetiszocialista pártra támaszkodva. Az indiai varnák fogalomtárával élve a felsőbb osztályokat, a papokat, tudósokat (a brahmanákat) és az államirányítással megbízott hatósági réteget (a ksatrijákat) a náci pártideológusok és pártkatonák testesítették volna meg: a köznépét (a vaisjákat) a középosztályra támaszkodva egységesített homogén német nemzet; a legalsóbb réteget pedig a Németország által meghódított germánokból, szlávokból stb. álló szolganép-had (a sudrák) képezték volna. Az utóbbiak között kivételezett helyzetet „élvezhettek volna” az árja vérű germánok. Így nézett volna ki a nemzetszocialista ideológia szerinti Harmadik Birodalom kasztrendszere, ha a Führer őrült elképzelése megvalósul. A társadalomból kitaszított, pusztulásra ítélt rétege is meglett volna ennek a fajelméleten alapuló társadalomszerveződésnek, a pátriák osztályába a zsidók, a cigányok, a négerek, valamint a homoszexuálisok, a fogyatékosok sorolódtak volna.
Az első Szent (azaz vallási értelmében Tiszta) Római Birodalomból ezen az erőszakos úton kellett volna a Harmadik (Fajtiszta, azaz világias, vér szerinti értelemben Szent) Birodalomnak kialakulnia.
Ha félretesszük a számmisztikát, akkor a napnál is világosabb, hogy a hármas számot nem illeti meg semmilyen kivételes szerep. Mi jön a harmadik után? Nem a beteljesülés, hanem a negyedik, azután pedig az ötödik, a hatodik, a hetedik és sorolhatnánk véget nem érően. Ez következik logikusan a számsorból, az egyesnek, a hármasnak, a hetesnek vagy a tizenkettesnek csak akkor kezd el az ember különleges jelentőséget tulajdonítani, ha a transzcendens tartalmakat mint egységeket belevetíti a számokba, azaz ha misztikusan és allegorikusan kezd el gondolkodni.
Ugyanez a helyzet a harmadikság történelemben elfoglalt helyzetével kapcsolatban. A harmadik Róma után logikus sorrendben a negyedik Róma következhet. A civilizációs átörökítés sorában az első Róma az eleinte egységes, később keleti és nyugati részre oszló Római Birodalom volt; a második Rómának, azaz az első civilizációs örökségnek keleten a Konstantinápoly vezette Bizánc, nyugaton pedig a Német-római Birodalom és a franciák, angolok uralta középkori Nyugat-Európa számított; az átörökítési sort folytató harmadik Róma elnevezéssel keleten a Moszkva vezette Orosz Birodalom, nyugaton pedig szintén a franciák, angolok és német-osztrákok irányította újkori Nyugat-Európa illethető. A kérdés korunkban korszakváltáshoz ért, vagyis csak az, hogy miként fogják hívni a római és a görög civilizáció harmadgenerációs örökségét, a nyugati negyedik Rómát: Európai Egyesült Államoknak vagy az Európai Nemzetek Közösségének? Netalán Eurisztánnak? A demográfia kérlelhetetlen törvényszerűségei alapján az utóbbi, súlyos belső konfliktusokat valószínűsítő lehetőséget sem lehet kizárni. Ha viszont ezt a ma még a legtöbb nyugati számára hihetetlenül hangzó változatot hozná a jövő, akkor megszakadna a civilizációs áthagyományozódás sora, Eurisztánnak legfeljebb annyi köze lenne a görög-római-keresztény szellemi alapokon nyugvó Európához, mint amennyi köze volt és van az oszmán-török hódítással létrejött Törökországnak az egykor fényesen tündöklő és öröknek hitt Bizánchoz.
Európa keleti felével kapcsolatban is három jövőkép tűnik jelenleg reálisnak: az egymást kizáró első két lehetőség az, hogy a történelmi hagyományokat folytatva megújult részekre bomlón, decentralizált kelet-európai civilizációs átörökítés sora.
És mi lesz eközben Közép-Európával, ahol mi is élünk?
A választ ezekre az egyelőre még nyitva álló kérdésekre a jövő történelemkönyveiben fogják megírni száz-kétszáz év múlva – ha lesznek még akkor történelemkönyvek – vélhetően a győztesek; hiszen a történelmet eddig mindig a győztesek írták, ők pedig egészen másként látják ugyanazt a helyzetet, mint a vesztesek.
A kivetült cél
A történelem, amint azt számtalan tapasztalat igazolja, egy könnyedén megváltoztatható emberi emlékeztetőkonstrukció. Az embervilág történéseinek a leírójaként a mi szerkesztői munkánknak a terméke, akárcsak a személyes emlékezet. Kiemeléssel és felejtéssel, eszményítéssel és befeketítéssel, felnagyítással és lekicsinyléssel, kitalálással és hamisítással tetszés szerint alakítható. E tekintetben legfeljebb arról lehet és kell is vitát kezdeményezni, hogy a tényszerűségre törekedve vagy különféle érdekeket kiszolgálva szerkesztettek-e a történésznek nevezett múltleírók. Azaz arról kell diskurzust folytatniuk, hogy hiteles történelmet írtak-e rólunk és őseinkről, vagy nem.
Emberként a világ létezésének sem ismerhetjük a végső célját. A véges érzékelői és megértői képesség számára egy kaotikus, érthetetlen forgatag a világ, amelynek csak egy szűk, bennünket közvetlenül érintő részét vagyunk képesek érzékeinkkel észlelni és megértésünkkel birtokba venni. Így van ez a történelemmel is, amelynek emberként sem a célját, sem az okát nem tudhatjuk. A keresztény hit szerint e kettő ismerete egyedül a Mindenható lényre tartozhat, az pedig nem az ember.
A filozófusi hübrisz történelembeteljesítői vágyálmai a belső emberi célt kivetítették a történelemnek nevezett általánosító és tetszés szerint alakító múltleírásba. Ezzel a célt elidegenítették a gondolkodó lénytől, miközben a vágyott földi mennyország helyett a földi poklot hozták létre a történelem beteljesüléséről szóló bölcseleti mesékkel és a megvalósításukat célzó véres kísérletekkel.
Nem a történelemnek kell beteljesülnie az emberek által, ahogyan ezek a józan ész haladási pályájáról letért, vallási tanként felfogott filozófiai elméletek vélik, hanem az emberek a történelem pillanatnyi állásában, amit hic et nunc egyszerűen az élet terepének élünk meg.
E bejárására nekünk szánt utat nevezik keresztényi szellemben emberi küldetésnek. Ez a mi beteljesítendő, személyre szabott életutunk, amely kizárólag az út önkéntes vállalásával válhatott a miénkké (Ennek az önkéntes vállalásnak a bizonyítéka a megszületésünk.). Az az önmagát szeretetként kinyilatkoztató felsőbb akarat ugyanis, amely a keresztény tanítás szerint a történelmet irányítja, soha semmit sem kényszerít rá erőszakkal az emberre. Ő a lény beleegyezését kéri, és nem lesz bosszúállóvá akkor sem, ha szabad akaratánál fogva ellene szegül a gondolkodó lény (utólag megtagadva a megszületésével igazolt előzetes vállalását). Büntetni is önmagát bünteti az ember ellenszegülésével, hiszen az ellentmondás a jónak szükségképpen a poklot teremti meg kívül és belül: a földi poklot az erőszakkal feldúlt világban és (talán a halál után sem múló) lelkiismereti gyötrődés poklát a lélekben.
Ezek az állítások ugyan nem keresztény dogmák, de a szeretet természetéből ezeknek kell következnie.
A történelem hit szerinti irányítójának szeretetből fakadó erőszakmentessége és a történelmet tűzön-vízen át beteljesíteni akaró vakbuzgó forradalmár erőszakossága talán a legfontosabb különbség a kétféle világalakítói (és megváltói) akarat között. A történelembeteljesítő forradalmárok (tév)eszméik megvalósítása érdekében mindig készen állnak leszámolni azokkal, akik szembe mertek szállni az általuk vakhittel hirdetett „nagy és szent céllal”. Csak alkalmazott erőszak módszereiben különböznek ezek a társadalom békéjére nézve közveszélyes emberek, nem a beállítódásukban. E világmegválltói forradalmi attitűd lényege, hogy a valóságot erővel (tév)eszméik képére akarják átalakítani. Mindenkor és minden helyzetben. Ahelyett, hogy a világ és a léttitkok megismerésére törekedve eszméiket igazítanák.