Bori Imre emlékének
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe. A kovácsoltvas lift nehézkes zörgéssel érkezett vagy pihent a lépcsőfordulóban; elhaladva mellette, kettesével szedve a fokokat, gyorsan ki lehetett érni az első emeleti körfolyosóra, onnan pedig jobbra fordulva alig kellett pár lépést tenni a Magyar Szó három szobából álló szerkesztőségéig, amelynek legnagyobb helyisége, az ütött-kopott íróasztalokkal megtömött szerkesztőségi szoba a Népszínház korinthoszi oszlopain tollászkodó galambokra nézett. A bejáratnak háttal kaptam egy íróasztalt, ha felemeltem a fejem, a tekintetem a dohányfüsttől mélybarnára sötétedett lambérián pihentettem. Ha jobbra néztem, láttam egy darabkát a városháza feletti égből, ha bal felé pillantottam, ott láttam a piros műbőr fotelben üldögélő Kopeczky Lászlót, aki egy mély, fehér bögréből kortyolgatott valamit, amitől könnyebbé tette a maga és az olvasó számára azt a helyet, amit a világunkként ismerünk.
Amikor odakerültem a szerkesztőségbe, és kijelölték a helyem – háttal a bejáratnak és szemben a mélybarnára füstölődött fallal –, Kópé szándékosan költöztette mellém a piros műbőr fotelt: kislány, mondta, majd odafigyelek rád.
1995 őszének egyik szombat délelőttjén lapozgattuk a szerkesztőségben az Újságot – bevett szokás volt, hogy a szerkesztőség tagjai szombaton is bent vannak, megvitatják az élet dolgait, átlapozzák a szombati lapot –, amikor megcsörrent a telefon. Bori Imre közölte velem, hogy ő Bori Imre. Miközben én dadogva kívántam jó napot a tanár úrnak, Kópé felvonta mindkét szemöldökét, kezével megsimogatta a szakállát, mutatóujján lévő gyűrűjén megcsillant a sápadt októberi fény, amiből egyébként is kevés volt, és még kevesebb jutott az általunk, ahogyan Kópé mondta, írniszeretők által elfoglalt sarokba.
Magában van egy regény. Írja meg! Folytatásokban közölni fogom a Hídban. Megpróbáltam ellenkezni, vitatkozni, tiltakozni. Regény?! Sosem fogok regényt írni, kiáltottam bele a telefonba, csak novellát. Kisprózát! Kiáltottam, de akkorra már elköszönt, kattant a vonal.
A Híd 1996. áprilisi számában, első helyre sorolva jelent meg a tartalommutatóban ekképpen feltüntetett szöveg: A szerelemről (regény, I. rész), ami aztán 2000-ben, Kosztolányi Dezső 1928-as, Meztelenül című verseskötetének címét magában foglalva, Meztelenül a történetben címmel jelent meg a Forum Könyvkiadónál, a regény recenzense maga Bori Imre volt.
A forumos Rudi bácsi, aki akkoriban a sofőr, könyvraktáros, szállító és mindenes nélkülözhetetlen szerepét töltötte be, a budapesti könyvhét után megállított a Forum épületének folyosóján, és ragyogó szemmel közölte velem, hogy eladták az összes példányt a regényemből, az összeset, amennyit felvittek, mind a harminchét darabot.
Sohasem volt alkalmam megkérdezni Bori Imre Híd-főszerkesztőtől és egykori tanáromtól: honnan tudta egy huszonkilenc éves rátarti kis majomról, aki voltam, hogy van benne egy regény?
Öt évvel azt a szombat délelőtti, általa rövidre zárt beszélgetést megelőzően az előadásai alatt részemről megnyilvánuló lázadó magatartásom, nyakasságom, vállrángatásokkal egybekötött vitatkozásom ellenére is tízest adott a XX. századi magyar irodalom vizsgán, pedig a Kassákból írt írásbelimet a tanársegédje csak hetesre értékelte.
Úgy látom, magában megvan a képesség, hogy felidegesítse az embereket, jegyezte meg, majd a hetest és az írásbelihez fűzött megjegyzést áthúzta, és ráírt egy hatalmas tízest. Ez tetszett nekem. Mert ha a Bori egy Kassákról írott írásbelit ennyire értékelt, az azért jelentett valamit. Akkoriban a Bori konkrétan mindent jelentett, és ez még azokra is igaz, akik sem ezt, sem Bori Imrét sohasem ismerték volna el.
Bori Imre tanár úrnak velem kapcsolatban szinte mindenben igaza volt: megvan bennem az a képesség, hogy felidegesítsem az embereket, képes vagyok a regényírásra, „a klasszikus értelemben vett cselekményt hiába várjuk el novelláitól”, írta A jugoszláviai magyar irodalom 1944–1998 című kötetében, ahol azt is fontosnak tartotta kiemelni, hogy „1996-ban A szerelemről címen kezdett egy hosszabb prózai szöveget közölni a Híd című folyóiratban”.
Nem állítanám, hogy büszke vagyok arra, hogy Bori Imre fedezett fel a vajdasági magyar irodalom számára engem. Ugyanis ez nem büszkeség kérdése. Sokkal inkább folyamatos újragondolkodásra késztető bizonytalanság, megfelelési kényszerrel fűszerezve. Különösen a fentebb már említett viták miatt, amelyek rendre az egyetemes magyar irodalom körül zajlottak – akkoriban, a joghurtforradalom majd a rendszerváltás és az ország véres szétesése körüli években, amikor is én egyetemistaként gyakran találkoztam Bori Imrével, ez volt a vajdasági magyar irodalom és kulturális élet központi kérdése, és én nem ritkán keveredtem vitába a tanár úrral.
Magának nagy a szája! Ennyivel intézett el, legyintett is, majd két kezével hátrasimította a haját. Nem tudtam eldönteni, mihez kellene kezdenem ezzel az észrevétellel. Legyen a szám kisebb? Fogjam be? De akkor miért kérdezi a véleményem? Megrántottam a vállam, és megpróbáltam átevickélni az éveken.
Öt évvel ezelőtt, a Szép Amáliák című, készülő regényemhez való anyaggyűjtés közben Vékás János Utak 2. című kötetében találtam erre: „[…] az egyik fellépés után üzentek a Magyar Tanszékről – akkor elsőéves hallgató voltam –, hogy Bori Imre beszélni akar velem. Amikor átmentem, Bori azzal fogadott, hogy helyteleníti azt az irányt, amelyen a Tribün magyar szerkesztősége elindult. Nem Magyarországra kell szaladgálni, és onnan hozni fellépőket. A Tribün magyar szerkesztősége a Magyar Tanszék önképzőköre kell hogy legyen. – Én ezt nem így gondolom – válaszoltam neki. Rázta a lábát, elvörösödött, elhallgatott. Majd nyugodt hangon közölte: – Jól van, csak ezt akartam mondani. Ezt követően évtizedeken át együttműködtünk, mindig nagyon korrekt volt, hellyel-közzel talán még szívélyes is. Pedig rémtörténetek terjengtek róla, amelyeknek bizonyára a fele sem igaz, de hogy a konfliktuskerülés nem volt rá jellemző, az kétségtelen. Nagy teljesítményre azok képesek, akikben erőteljes indulatok munkálnak, s azokat erőteljesen tudják ellenőrzés alatt tartani – mondják.”
Így végül is be kell vallanom, nem magamnak köszönhetem, hanem Vékás Jánosnak, hogy végre felfogtam, mit tanított nemcsak az irodalomról, hanem az életről is Bori Imre, a tanár, a főszerkesztő, akinek nem kevesebbet köszönhetek, mint azt, hogy vitára, fellebbezésre, nyafogásra és kényeskedésre lehetőséget nem adva rálökött engem a regényírás felé vezető útra.