Fetish Sectio, magánkiadás, 2019.
Talán még továbbra is aktuális a szegedi Fetish Section zenekar bemutatkozó hanganyaga. Reneszánszát éli a goth rock, ismét divatos a nyolcvanas éveket idéző szintihangzás, John Carpenter munkássága olyannyira népszerű, hogy már zenekart is elneveztek a rendező-zeneszerzőről. Persze, az is megeshet, nincs itt semmiféle dark és post punk újraművelési láz, csak én vagyok mindig épp olyan időben olyan helyen, hogy azt hihessem, mégis.
A retró lázban égőknek és a friss kísérleti irányvonalaknak egyaránt otthont adó, leginkább sötét hangulatú muzsikákra összpontosító Fekete Zaj fesztiválon futottam bele első alkalommal a Fetish Section élő fellépésébe. Kisebb meglepetésemre a csapatot régi ismerős is uralta. A frontemberi posztot az egykor Észak-Vajdaságot is végigdorbézoló Búsi „Dudva” Dávid töltötte be, akit az augusztusi mátrai fellépést megelőzően pár héttel, a mára már megboldogult szabadkai Studio 13-ban láttam zenélni. Akkor a punk-hc Gazpröm gitárosi feladatát látta el, ugyanakkor a mikrofont is igyekezett leüvölteni a másik két ordítómesterrel együtt.
A Fetish Section azon nyomban, még akkor, a hegyes-völgyes Zajon elvarázsolt a zenéjével. Visszarepítettek az időben, visszahozták a kilencvenes évek elejét, az akkor még ereje teljében lévő magyar alternatív zenei élet fekete sodrását. Nem ért hideg zuhanyként a Fetish Section stílusa, mert a zenészek közül ketten is tagjai voltak az évekkel ezelőtt feloszlott, szintén szegedi, szintén post-punk Hiteljugend formációnak. Dudva mellett az ugyancsak ex-jugendes Szabó Csaba pengeti a basszust, Petkovits Tamás a dobok mögött ül, Nagy Ármin pedig a szintiszőnyeget biztosítja. Utóbbi kettőről nincs információm, hol muzsikáltak korábban, de annyi bizonyos, hogy tapasztalt zenészekről van szó.
A Fetish Section első hivatalosan kiadott, öt dalt tartalmazó anyaga 2019-ben jelent meg CD- és bakelitlemezen. Tavaly kaptam kézhez a hanghordozót, a zenekar igen hangulatos újvidéki koncertje után, kora ősszel. A banda több koncertet adott ezután Magyarországon, pár fellépés erejéig a VHK előzenekaraként arattak sikert.
Első anyagukat egyszerű csomagolás mögé rejtették, a lemezfedőként használt zenekari fotó visszautal a nyolcvanas évek első felére, amikor ez volt a legolcsóbb megoldás egy albumborítóra, ezért a csóróbb, főleg punkzenekarok szinte mindig ehhez folyamodtak.
A zene elindítása felér egy ajtónyitással a régi koszos pinceklubba, a rendszerváltás időszakára, amikor a sötét vermen átvilágítanak az ócska fények, te pedig botladozol át a füstön, amely nem az erre szolgáló eszközből jön, hanem a temérdek cigarettából. Kilátástalan sokaság a színpad előtt, érdekes beszélgetések, kalandos éjszakák, betonrealitás a levegőben, keveredve az áporodott italszaggal. Városi hangulat, városi zene, klausztrofóbia, de nem reménytelen, inkább csak olyan, mint a realitás, hullámzó.
A korong öt dalt tartalmaz, tehát egy teljes lemeznek az A oldalát. A Némafilm című dal megadja azt az alaphangulatot a szintetizátor- és gitárhangzással, amely végigkísér bennünket a cigicsikk-hosszúságú zenei kalandon. A következő szám a gyorsabb Már rég nem vágyom rád, ahol az első dal erős new wave hatása helyett inkább a punk kerül előtérbe. A videóval is támogatott Utolsó tánc című szerzemény fesztelen dallamvilágával, romantikus szövegével, táncolható ritmusával lazít el bennünket, majd az ezt követő Nyomor már sokkal nyomasztóbb tétel, középtempójával és keserű szövegével. A kiadványt az Unalom című nóta zárja, amely ismét felemeli az egekbe azért nem rúgó jókedvet. Főleg az igen komor, de nem lehúzó, emlékezetes strófák miatt könnyen megjegyezhető.
Összességében jó erre a zenére több mindent csinálni, sétálni, kerékpározni az éjszakában, bulizni, ám csonttörésre ne számítsunk, inkább horzsolásokra a bőrön, de jól is van ez így. Ezen a vidéken helye van bőven továbbra is ennek a műfajnak. Pont így, ahogy van. Sajnos a mai napig úgy retró, hogy még mindig aktuális maradt az a sor is, miszerint a nyomornak nincs romantikája. Ezek azok a banális rockzenei szövegrészletek, amelyekre mindenki legyintett még ötven évvel ezelőtt, hogy majd elmúlik, de sajnos nem. Nem múlik el semmi sem, csak minden ciklikusan váltakozik; a divat, a zene, a szenvedések formái is. Ilyen szempontból a Fetish Section zenéje már egyáltalán nem retró, hanem kortárs, mert ez a kor már csak ilyen, a jó gyorsan múlik (mint ez a rövid kiadvány), a rossz nehezen változik, ugyanazokban a problémákban fetrengünk, csak a háttérzene változik.