(Nehéz földdé válni sok akarat alatt)
Ecsettel átmázolni a határokat, létrával megmászni a magaslatokat, felragyogtatni a temetőket, felismerni a felmenőket, mozgásra bírni a szobrokat, kiszínezni a foltokat, misére járni otthon is, házunk legyen a templom is, elfeledni a könyveket, miket régen raktárba száműzött minden könyvtár, felhőkből olvasni fenn az égen, hogy a szóból szín legyen, foltokat takaró, ha fehéren is, de kéken.
Felfedezni, hogy készen áll az új erőd, egy fellegvár, melynek szolgái vagyunk, de királyai is, ha akarunk.
A vonat már távol dübörög, kertünkben fehér sün sündörög, én vagyok minden katona, ki éppen olyan, mintha nem ő maga lenne, hanem egy nemzet lélegezne benne.
Szagolom a kertet, s majdan halott virágain mosolyogva elmélázom, talán a mi időnk ez, mely mint festett vászon takar minden órát, napot, évet, és engedi legyőzni a veszteséget, ahogy a fa is saját színes szobrába fordul, miután leszámolt a téllel, lombbal és levéllel ünnepel újra, meg a széllel, mely az ő himnuszát fújja.
Nincsenek már virágos katonák s emberekkel díszített vonatok, megszűnt a halálos varázs, a régvolt harcosok, mint gyermekek, olyanok, tömeg-talapzatokon állva vágynak még mindig a mennyországba, és többen vannak, mint akik beleszakadnak a felismerésbe, hogy az egyszarvúak is kihaltak, akármennyire is élni akartak.
De nehéz földdé válni sok akarat alatt – mintha a sínek alatt futna el a vonat.
Kertünkben ülök, s csak nézem, a fehér sün rámozdul egy légyre, elvakítja áldozatát, s amint bekapja, tudom, nem is hiába: fehér sünök száz éve születhetnek a világra.