Fejre állok.
Így könnyebb elhinnem:
ott, a talpamnál folytatódik tán valaki,
kinek tükörképe vagyok én,
ki most egy hídról engem bámul a vízben:
imbolygó mását,
mely oly hiteles, mert oly változó.
Tenmagát csodálja bennem,
fintort csalok az arcára,
bólint, bólintok,
int, visszaintek,
mintha már egyek lennénk,
akárha örök addikcióban,
megfejthetetlenül,
ki függ amattól, és vajh mennyire…
Ám mielőtt időtlen fontosságom
tévhite fejembe szállna
(hisz: ne feledd, fejen állok),
Ő, a Fenti, a Fenséges, a Fényes
piciny kavicsot ejt a vízbe,
számomra alig láthatót,
melyet máskor észre sem vennék,
fel sem emelnék,
félre sem rúgnék,
melyre mondanád: „mily semmi,
mily lényegtelen”,
s a tükörfelszínen szétszaladó
vízgyűrűk
megoldják a kételyt:
Ő tovaballag,
én emlék maradok.