mindig is gyűlöltem a cseréptálakat
éreztem bennük a szorongást
ahogy anyám remegő kézzel az asztalra teszi
és benne úszik minden vasárnap délután
az olcsó mázzal bevont kerámián
a tavaszi rét ahogy kifakulnak a színek
elnyílnak a festett virágok
lebegett a mosogatóvízben a nyomasztó jövő
elengedtem hát a tálat
lehet hogy csak tudat alatt
akkor felgyorsult minden
utánakaptam de szilánkokra tört a kövön
hittem hogy most lekerült rólam az átok
álltam ott megbénulva az ujjaimat néztem vagyis
azt ami megmaradt belőlük rózsaszínű cafatok
a taxisofőrből csak úgy áradt az empátia
remegtem az ülésen rongyba bugyolált kézzel
megvillogtatta mennyire újvidéki
gyakori és megbocsáthatatlan kérdés
Ti si mađarica? a sürgősségin elfelejtettem a nevem ékezet nélkül
agresszíven záporoztak a szláv szavak
beleakadt a nyelvem a mássalhangzók végtelen ölelkezésébe
csak lóbáltam a karom modern kori analfabéta aki nem beszéli
az ország hivatalos nyelvét de mielőtt a zavaros nemzeti érzelmeire
került a sor már patakzott a hidrogén halkan sziszegtem a műtőasztalon
ahogy belém szúrták a tűt téli estékre gondoltam
hímzett terítők mellett a kályhának dőlve
csak néztem a sugárútra nem tudtam merre induljak
de a deus ex machina végre működött
hazafelé a Gogol utcán összeöltött kézzel
nem tévedtem el