gyerekszobám ajtaján túl
markomban üveggolyók
(mikor játszunk már?)
a padló réseiben könnypatak csordogál
benne állok csupasz lábbal
jéggé fagyott perceimben
arcomat megcsípte a hideg
fázom és reszketek
(mikor játszunk már?)
görcsbe gyulladt karomban
játékok várakoznak rám
és rád
szipogva lépdelek tovább
idebenn
(mikor játszunk már?)
halkulnak a szavak
csendben tűröm ahogy
végtagjaimba mar a kényszerűség
még mindig várom
talán megszólítasz
(játszunk?)
lassan az égboltra feszül az éjszaka
már nem hallom a hangokat
üveggolyók csörgése terül szét a légben
megbénult kezemben nem maradt már
csak levegő
(vajon holnap játszhatunk?)
bár múlnál már
kattog a cáger
a szívemben
tengeribeteggé tesznek a percek
maszatos ablakomon
megjelenik az arcod
aztán semmi
fehér árnyékok
a vörös éjszakában
***
mintha a szemedbe néznék
foszforeszkál minden gondolat
megfulladok
inkább nyugovóra térek
talán megőrültem
mesehős vagyok a valóság viharában
szenvedek mint egy falat
napsütés a vízben
füstölgő testbe zárva
nyiss már ablakot
***
bár itt lennél
küzdelmeim legvégén
az öledbe kuporodnék
füledbe suttognám
félek nélküled
szorít a mellkasom
lüktetnek a szavak
melyeket hozzám vágtál
kíméletlenül
***
(idő)
bár múlnál már hangtalan
a távolba réved tekintetem
csend van és nyugalom
méretes merengések
egy kosárnyi szenvedés
mégis boldog ez a pillanat