ma levendulaillatú a reggel.
meredten bámulom a tükörképemet,
arcom barázdái elmélyültek.
összegyűrte a kilátástalanság.
őrlődöm,
mint az aranyra festett búzaszemek
a malomkövek alatt.
a konyha felé menet
életszag csapott meg,
egy marék keserűség jut csak reggelire.
végtagjaim tonnáit cipelve
elindulok,
az én sem tudom hová.
a kormányt markolom,
mintha ő tehetne róla…
rólam.
a szerpentin hófehér a fejemben,
kóbor merengések havas bércein
lépkedek csendesen.
összezavarnak a részletek.
soványodó arcomat belepi a rémület hava.
sokat járok itt
az én sem tudom hol.
házakat festek a hófedte részekre,
napfényt és fákat.
aztán odarajzollak mellém
méretes mosollyal,
elfeledem, mennyire életszagú,
hogy milyen összegyűrt vagyok.
elfeledem az életet,
száguldó érzelem csupán a hófehér tájban.
málnaszínű ajkadra vágyom
létszomjas valóságunkban.
végül vízhólyagos szívemben
aludni tér az álom.
ma levendulaillatú a reggel.