otthon érzem magam
önmagamban.
néha kitekintenék belőlem
de a világ hirtelen mozdulattal
csukja fejemre a pincefedelet.
lassan elolvad a számban a vasárnapi krisztusteste,
sóvárgok újabb után,
talán az megment a szegénységtől
és jóllakat.
aztán olvasgatok a fejemben
az önmagamról szóló hírek között
és belebetegszem az egyedüllétbe.
kifeszíteném a fedelet,
ha tudnám, merre induljak.
végül munkába indulok.
éhezem.
közben az égre tekintek,
jelre várok vagy egy angyalra,
nem tudom.
szorít az öv,
akkorára híztam önmagamban,
hogy nem férek el bennem.
a nap végére
sáros csizmámba tapadnak
a fáradság falevelei.
nem tudom már ezt a szörny-ént tovább etetni!
mindig oda jutok, ahonnan elindultam.
mezítelen szavakkal illetem magam
aztán a méreg felszívódik bennem.
tüzet rakok a gondolatok oltárán
végül beleszippantok a levegőbe.
holnap kitárom a pincefedelet.