Tóth-Kovács József: Színésznő
kattog a cáger
a szívemben
tengeribeteggé tesznek a percek
maszatos ablakomon
megjelenik az arcod
aztán semmi
fehér árnyékok
a vörös éjszakában
***
mintha a szemedbe néznék
foszforeszkál minden gondolat
megfulladok
inkább nyugovóra térek
talán megőrültem
mesehős vagyok a valóság viharában
szenvedek mint egy falat
napsütés a vízben
füstölgő testbe zárva
nyiss már ablakot
***
bár itt lennél
küzdelmeim legvégén
az öledbe kuporodnék
füledbe suttognám
félek nélküled
szorít a mellkasom
lüktetnek a szavak
melyeket hozzám vágtál
kíméletlenül
***
(idő)
bár múlnál már hangtalan
a távolba réved tekintetem
csend van és nyugalom
méretes merengések
egy kosárnyi szenvedés
mégis boldog ez a pillanat