fogadd fiaddá a földit
engedd pihenni hullámod ágyán
habzó párnáidon
zúgj jövőt a fülébe
vagy rántsd a mély, kék múltba
hol a nap csak sárga homály
nem hallatszik felszíni zaj
csak partra vágyó hullám-robaj
ahogy szél fúj, nap ráéget
úgy moss rá te emberséget
mindent, mi a mélység titka
mit földi szem nem láthat a horizonton
majd lökd az aranyló csillámok felé