(I. Slamtábor, Orfű)
Jó napot!
Kiss Tamásnak hívnak, és magyar szeretnék lenni. Tudják. Papíron. Lepecsételve. Kézrázás a konzullal meg minden.
Ne tessék félreérteni, csak szeretném bebizonyítani, hogy én nagyon magyar vagyok.
Először is, tessék megnézni: slamtáborba is csak úgy jövök, hogy Simon Marcinak öltözök.
Vagy idézhetném Závada Petit is: „Annyira magyar vagyok, hogy az minden határon túl van.”
Na de komolyan… hogy magyar vagyok-e?
Először is ott van a túrórudi. Szeretem, imádom, de egyetlen nyereményjátékban sem tudtam soha részt venni, mert ahhoz magyarországi lakcím kell.
Aztán olyan vidéken élek, ahol az emberek még mindig úgy beszélnek, mint a magyar népmesékben, de amikor meg rá akartam keresni a kőlevesre, a Videa évekig azt írta ki, hogy az adott tartalom az én országomban nem elérhető.
Hogy magyar vagyok-e?
Igaz, hogy én se bírom, amikor nCore-on a szinkronért könyörögnek, de azért van egy dedikált Eszterházym.
És lehet, hogy semmit nem mozgat meg bennem a himnusz, de néhány haverommal sikerült elérnünk, hogy az Akkezdet Phiai először lépjen fel Vajdaságban! Himnuszfless!
Egy évre rá lecsúsztam egy állásról, mert nem voltam tagja a helyi magyar pártnak. Pedig akkoriban már sejtettem, hogy magyar vagyok, párt nélkül, de ők pecsétet akartak.
Lehet, hogy nincs a kocsimon Trianon-matrica, de ha a világ másik felén megkérdezik, miféle vagyok, azt mondom: I am hungarian.
Lehet, hogy nem tudom felsorolni az Aranycsapat tagjait sem, de környezetnyelvként egy évig magyart tanítottam szerb gyerekeknek egy olyan városban, ahol a szerbek vannak kisebbségben.
Középiskolás koromban többször akartak megverni, azért, mert magyar vagyok. Ugyanazon a poros-boros Szabadkán, amelynek a macskakövét gyerekként Kosztolányi is taposta, és ahol Csáth később felfedezi a varázsló kertjét.
’91-ben a szüleim biciklivel csempészték át a határon tőletek a szeszt, hogy az árán tűzifát vegyünk. Húsz évvel később én ugyanezt csináltam, csak visszafelé és fűvel.
Hogy magyar vagyok-e?
A személyimben cirill betűvel írják a nevem, és 12 évig tanultam szerbül, de gyerekfejjel tüntettem a miloševići rezsim ellen, és szaladtam haza a játszótérről, amikor századjára szólt a sziréna, hogy jönnek bombázni a NATO-s gépek. Szerbiát, persze. Még most is emlékszem a szalagcímre az aznapi Columbo-epizód alatt.
Lehet, hogy ez sokatoknak nem mond semmit, mert nektek magyarnak lenni természetes, de én naponta megélem a magyarságom.
Lehet, hogy Orbánnal csak annyiban hasonlítunk, hogy mindketten szeretnénk birtokolni 15 milliót, és bár én sosem fogom felismerni a szürke marha ötven árnyalatát, de azt tudom, hogy mi a közös Columbóban és a Magyar népmesékben.