Istennel szemben ülve
elmondtam még egy verset.
Hallgattunk néhány percet,
majd felém hajolt:
a lehelete olyan volt,
mint a misztrál vagy a főn,
mely a part menti erdőn suhanva
kócosra borzolja a fákat,
a tenger tükrét sörhabosra, és
elégikusra az ember szívét.
Ma sem értem, miért
nem féltem tőle. Talán
mert apámat juttatta
eszembe, a néhai leventét,
aki a jókedvet és a fényt
hagyta rám örökül, s többet,
mint érdemeltem.
Egykoron az Édenkertben
ülhetett így Ádám
a Hatalmassal szemben, midőn
a hiúság még nem mérgezte meg
a szívét, s az elme, mely csak
önmagára hallgat, nem
kérdőjelezte meg a tilalmat,
a szabadság nevében rebellálva.
Jómagam, Isten szavára várva,
csukott szemmel múlattam a percet,
melybe belefért egy teljes eltelt
élet. Temérdek kérdésre vártam
volna választ, hogy higgyem,
legjobb esetben lássam,
a Mindenható valóban minden
sorsnak tudója, aki megóvja az
igazt, s a gazt kigyomlálja és
a gyehenna tüzére szórja.
Végül a Hang, mely bronz gong-
vagy harangként bongott,
megszólalt mélyen,
legbelül, antracitfeketén
és nyugtatón, mint az éj:
„Válaszom te legyél!”