Kiabálni kezdesz,
Ahogy én a kanapén ülök.
Fel s alá járkálsz,
Szádat káromkodások hagyják el.
Szinte látom, hogyan nyel el
Haragod a világ iránt.
Engem is megsértesz egy-egy szóval,
De ahogy megállsz,
Hogy dühödre vesztegetett levegődet összeszedd,
Én felnézek.
Szeretlek, mondom.
Mintha nem hallottad volna, folytatod.
Megismétlem.
Szeretlek.
Most már fenn-fennakadnak
Torkodban a mérges szavak,
A hangod sem magabiztos már.
Igyekszel nem összetörni a rád helyezett nyomás alatt,
De én megfogadtam, hogy mindig összeillesztelek majd,
Még ha meg is vág engem egy-egy szilánk.
Mert szeretni téged soha nem volt kényelmes.
Otthonra emlékeztetett:
Menekülni akartam tőled,
Csak hogy aztán a sarokról visszanézzek.
S ahogy a szellő a szeretet érzésével keringett a levegőben,
Visszacsalogatva engem, ahonnan oly nehezen eljöttem,
Elkövetem a hibát, melybe sokszor beleestem,
Csupán azért, hogy még egyszer magamhoz öleljelek.
Valahogy mindig mintha megérné.
Mintha adnék egy esélyt,
Nem neked, hanem a világnak,
Hátha akkor nem bánik veled ily pokoliul,
Mert én tudom, mennyire nagy is a te szíved.
Szóval hiába győzköd engem mindenki,
Hiába mondják, milyen szörnyű is vagy te,
Mindig visszajövök majd, hogy emlékeztesselek,
Hogy igenis van, aki teljes lényével szeret téged.