Két óvatos lépés hátra,
mert a csillogó üvegszőnyeg
máris recseg-ropog a semmi felett.
Mindez a partról nézve.
Korszakvákuumban a part menedék,
fövenye lapozható;
kissé távolabb azok a labdázó lányok
a gömbérzék hírvivői,
meg a titkon remegő várakozás
heverő lenyomatai a homokban.
Közben azért
szaporodnak, sokasodnak
a díszes márványtáblák, gránitlapok,
repedezett bőrön az elfolyó árkok,
tört ablaküvegen át lassan sötétedik,
miként moha terjed a fán.
Így alakul ez minden esztendőben.
De legalább most már tudom,
a Mississippi sokkal veszélyesebb,
itt legfeljebb bolyhos teniszlabdák fedik be
módszeres tempóval az utcai ívlámpákat.
Marad végül kijutni
az alkalmatlan szavak rengetegéből,
figyelembe véve a szűkülő szemhatárt.
De talán a szemhatár vonala nem is létezik,
ez már a kontúrok leváló, önálló élete:
ég és víz.
Melyik közelebb?