A kert végében csenevész
meggyfa. Egész
nyáron verébraj
lepi ágait. Éktelen ricsaj
ébreszt hajnalonta,
de e kopott, csöpp angyalokra
haragudni sem lehet,
hisz a burjánzó életet
magasztalják s kiáltják világgá.
Bárha ugyanezt csinálná
a költő is, s talán még én is!
Netán ez lenne a poézis
valódi értelme és célja?!
De íme, béna a szám,
bár meglehet,
hogy csak mert tél van,
s a meggyfám
kopaszon nyögi a rálógó eget.
Csupasz ágain
pár tucat gémberedett
madárka: remegő szürke levelek,
mint a szívembe
dermedt szavak,
sehogy, hogy fölrepüljenek.