A dezodor illata, akár az elbaszott nyár:
fellélegeznék, de elhal a gégefő, csuklik a
lábam, elhallgat az ágyon a megdugott lány.
Ha a házban az éber egér meg a megkínzott pók,
az a négylábú sem, mégis mi marad?
Egy elhasznált gumi, a Don Juané,
ő hagyta ott, mert most jó volt neki.
Az arckrémezés, mint keresztet vetés,
pillanatnyi megnyugvás csak.
De lesz majd ránc újra,
hová nem süt a nap, ott is.
Marad a takarás, fekete nikáb,
muszlimnak tetteti magát.
Megóvta egykor egy otthon, álcázott akol,
hová áshatta el a barbiházat, ahol mindig megbújt?
A döglött kutya vagy a halak mellé, Allahba zárt Isten fölé.
Lehugyozta, majd elfedte homokkal.
Haza! – mondta, és tovább takarta.
Imígyen a külhoni, szólott a part alatt,
felkapcsol a tévé magától, para-
normális jelenség:
tüntet a kockás papír is, behálózza
a teret a magány, tüntet a félelem:
csadorból gödörbe.