(Medvedgrád felé)
Uram, mi lehet még?!
Lehet, még egy búcsú, talán utolsó,
de, Társaim, ne iparkodjunk, ne ösztökéljen a
vágy senkit, hogy fogyjon az út,
s hogy mielőbb célba érjen.
Te is hányszor biztattad kocsisodat,
kísérőidet s a véled együtt utazó cimborákat,
mikor édes Váradtól búcsúztál, s várt
a behavazott út Pannónián át Ferrarába,
hol Galeotto és cimboráid vártak reád,
meg a sok szerelmi és még több ígéretes
szellemi kaland s a szabadság
tetőfokát jelentő diákcsínyekkel teli
élet, a fiatalság összes bűnjeleivel.
Lélek-erőmről írott, testi silányságom,
a táborozás alkalmával reám törő lázak
és elgyengülések, melyek saját
sírversem megírására is
ösztönöztek, s néhány
csipkelődő epigrammám,
– a fel-felcsendülő, sürgető:
„fogyjon az út, társaim, siessünk”,
vár Ferrara, Galeotto, akiről
már régóta semmi hír –
de a vitézségre képtelen
karom csak a téntát bírta el,
egész késői korokra bízott, óhajom
szerint Pannóniára kiterjedő
hírnevem örökre hátrahagyom,
későbbi korok bölcsebb ítéletére
számítva: ne legyen túlságos hosszú,
zord és kemény, mert soha
vitézi, sem egyházi rangra
ezen felül nem törekedtem.
Most mégis könyörgőre kell fognom,
Istenem, mennyire más az út is,
s nincs szánalmasabb, mint a saját
lélekcsapdájába siető, önmaga
elől menekülő ember,
betegen, előtte tele medvecsapdával,
s egyenesen a Halál ölébe.
Ne fogyjon az út, társaim,
mert sejtésem szerint
itt véget ért az út, megérkeztünk,
tovább már ne siessünk…