azt nem mondom neki,
hogy minden második nővel elképzelem
magam, aki szépen néz.
hadd higgye, hogy különleges.
annyiban az is, hogy létezik.
hoz nekem egy második sört,
kicsit unom már a bulizást,
vallom be neki,
kételkedik, nevet, kortyol,
összeszorítja ajkát,
síri csöndben ülünk egy darabig.
mondom:
nem bírom már az alkoholt sem,
valahol itt kell, hogy véget érjen a
kamaszkor, kezdek monológba.
valahol itt kell, hogy ráébredjen az
ember, hogy már az sem tölti el örömmel,
hogy körülötte tizenévesek szaladgálnak a
romkocsmában,
csicseregnek, ugrálnak,
sörtálcákról csipegetnek
ott hagyott feleseket,
cápáznak, ugyebár.
nem hiányzik a hányás, a rosszullét,
csak az izgalmas félórák az estékből,
amikor valaki,
valaki csak elhiszi,
hogy lehet valami.
zavarodottan néz rám,
iszogatja a málnás kacsát,
vodka-szörp-citromlé,
kamaszital.
azt mondom,
csak egy volt,
nevezzük tizenháromnak,
igen, mint a doktorháuszban,
azóta meg csak a
félórák,
az izgalmas félórák
a hétvégi bulikban,
azok maradtak…
Szánalmasnak nevez,
meg öregnek,
a sokadik feles után
megy is tovább
valami partira,
egyetemi helyre.
még várok harminc percet
itt egyedül, mondom…
harminc percet,
de csak annyit,
ígérem.
fél órát csak,
hogy hátha
valami…