Mit szólnál,
ha az igazat írnám rólad?
Szomjad
becsusszan a repedésekbe a falon –
ott marad.
Követel.
Vers akar lenni,
de üvöltésnek ad hangot.
Cowboy lenne,
popsztár,
fény.
Árnyékot kavar
a szemed sarkában.
Más város lakosa.
Valaminek császára.
Arcokban él,
görbe ikerszempár
szikrájában,
kezem Rómájában,
félresikeredett ifjúságom
Amerikájában.
Üríted az üveged,
elveszítesz arcot, harcot,
bőrdzsekibe csusszansz,
benzint locsolsz,
és vöröset égsz,
égetsz.
Betartom végre szavam –
a világot adom neked,
vagy egyik országát –
égeted.
Szeretném,
ha tudnád,
az élet azért megy tovább.
Új gondjaink a régiekre
hajtják fejüket.
De ma este
gyengédek lehetnénk –
a kép a tükörrel utazhatna
valahová,
bárhová.
A világot adtam.
Ma este
találkozhatnánk
valahol a tükörkép és a forrása
között,
a szégyen és
ami azt követi
között.
Csak hogy megpróbáljuk –
hogy megszegjük a szabályokat,
amiket íratlanul
írtunk,
és eddig betartottunk
a lángok között.