Nézünk egymásra a kanapéval,
ugyanaz hiányzik, mi karjaimnak,
néz rám üresen a kanapé,
figyeljük egymást az üres szobával.
Faggatjuk egymást: nálad mi maradt?
Volt olyan talán, mit nem vettem észre?
Volt olyan pillantása, szívverése,
maradt benned bármilyen lenyomat,
mely bennem talán kevésbé maradt?
Beszélj, te szoba, beszélj, kanapé,
együtt mentünk a Királyfi elé,
míg ide nem ért, nem volt a lakás,
köré szerveződött a látomás,
város sem volt itt, nem volt semmi se,
mindent a jötte igézett ide,
csak én voltam itt egy csokor virággal,
és nem tudtam még elképzelni se,
hogy lesz város itt, és hogy lesz lakásom,
csak azt tudtam, hogy nagyon, egyre várom.
Aztán megmozdult a kozmosz köre,
varázsfüvet kevertek az imámban,
a Végtelen mért, vizsgáztam vele,
ellenőrizte, mennyire imádtam,
és zöld jelzéssel engedett tova,
és azt mondta, hogy lehet ott szoba,
és azt mondta, akár csillag, sugáros
a szerelmem, legyen körötte város,
és minden legyen a Királyfié.
Nézünk egymásra mi a kanapéval,
mikor tűnsz el végleg, te kanapé?
Mondd el előbb, mi maradt meg belőle,
be kell járnom, vallatnom kell a várost,
mert holnap nem lesz semmilyen nyoma,
hogy volt a város és hogy volt lakásom.
Holnapután a Tejút rendszerében
– a fiktív tér nálam van egy dobozban –
a csillagokban a Királyfit várom,
kit oly sok pályaív befutni hív.
Én fennmaradtam ott a zeniten,
de mindig tudhatod: üzenetem,
bármikor újra teremtem a világot,
hogy újra simogathasson kezem.
—
Visszatámadtak, miket létrehoztam,
azt mondták, ők vannak, én nem vagyok,
mostantól ők tartanak rád igényt.
De hát ők csak a teremtményeim.
Nem formálhatnak igényt Regináldra.
Én hoztalak létre benneteket,
Regináld hazament, hát végetek.
Azt kiabálták, végem nekem is.
Azt válaszoltam: megtart a zenit.
Felhők lepték a levegőeget,
a pusztulók a légben lengenek.