Maradtál.
Te mindig maradtál.
Nekem…
Bennem…
Mikor hideg szél fújt a számból,
akkor is.
Kucorogtál vállamra vetetten,
mint egy kabát,
tőlem fáztál, mégis te akartál
visszamelengetni magadba.
Mért nem mentél el,
mint a többi?
Magad után vonszolhattál volna.
Kilophattál volna magamból
könnyedén, hisz ajtók nem léteznek bennem,
a vándort sincs hová leültetnem,
se asztalom, se székem…
Tornádóerejű szerelmek sodortak el.
Azóta sem találok önmagamra,
hogy is lelhetnék rád… ki vakolókanaladdal
rendíthetetlenül simogatod össze életem.