Az esték
egyre gyakrabban jönnek.
Mint langyos, barna olajfesték,
csurrannak szobám falára.
Sápad a lámpa is, sarokba bújt,
mintha félne, hogy fénye
gyöngének bizonyul, és
maga is belefúl
a sötétbe.
Jó lenne elindulni már!
Hazatalálni! Ismét!
Lenyomni egy templom
hatalmas kilincsét, s
belépni, szívdobogva,
a megszentelt térbe.
A hajókból szentek tucatja
fürkészne, kíváncsian, hogy:
nicsak! Hát észbe kap
a tékozló végre?
A légbe szökő oszlophoz
lökne a csüggedet, a rideg
márványhoz, mely a
boltozatra festett cikornyás eget
támasztja, rám ne
zuhanjon újra és újra, mint
az elmúlt évtizedek.
S akkor, talán,
megtérésem tanúja,
ki pap mindörökké Melkizedek
rendje szerint,
odaint előre, hol az
örök láng imbolyog,
s hol gyermekként oly
gyakran térdeltem előtte,
mikor az értelem még nem
oltotta ki a hitet, s az
oltár gyolcsára kitett
kenyér és borkehely
menhely volt számomra,
ki nem érdemelt kegyelem,
miként az, hogy éberen
meg álmomban is az égiek
még beszélgettek velem.
Már nem szólnak. Én sem.
Félek
szavakba gyűrni
mindazt, amit a lélek
tud ugyan, de az elme tagad:
hogy valóban szabad csak
akkor leszesz, ha feladod önmagad,
s mersz tisztán újjászületni,
mantrázva, mint anno, karingben:
Confiteor Deo omnipotenti!