Sinkovits Péter barátom emlékére
Serény orgonaépítők megindultak keletre.
Valaki áttörte az ég boltozatát, leömlik a szent malaszt,
zuhog Tiszánk közepébe: elárvult partján az író ír.
Üres a pad, a sétányon avart kerget valami szél.
Bimbózó szerelmünk belopózott a vecsernyére.
Templom plafonja hintázó pókokkal díszített.
A költő nem dalol már, szobájában elpattantak
az öreg zongora húrjai. Schubert Szerenádját
visszhangozza a háromlábú koromképű őslény.
Nyitva felejtett szobaablakon kiröppen a gyertyaláng.
Szindbád mester vitorlát bont az elorzott sarki bolt helyén,
fölszökken lélekvesztője, elröpül szótlan szülővárosból
délre, az Alvégen át, a Vásártér felett Bátka felé,
s vissza: cukorgyár, kendergyár, kórház, temető.
Szent Anna ül a küszöbön. Sír, zokog. Ruháját megtépi.
Költőnk asztalán kidőlt a tintásüveg. Kontrapunkt-dagály.
Legyecskék gázolnak a kék tóba, vonalkákat hímeznek
a parlagon maradt teremtő világ homlokára.
Szárnyuk zizzenése szimfonikus zenekar játékát bűvöli.
Ki nem találhatja senki immár, ki volt ő.
Gyolcskapcára rozsdás vasbocskort húz a vándor.
Megindul nagy léptekkel Tisza jobb partján fölfelé:
meglelni csudákat szomját oltó forrás mellett,
fűbe heveredni, illatos virágének két könnyű karjában
elaludni, elaludni, álmodni álmodni, soha fölébredni.